Tour du Mont Blanc túra 2022 -1.nap

Aug.28. Vasárnap. Camping Bellevue, Les Houches

Mikor felébredek 6:30-at mutat az órám. Odakint még szürkület van. Kibújok a sátramból, kihasználom, hogy még kevesen ébredtek fel, a mosdóban biztosan lesz hely. Sajnos papucsot elfelejtettem hozni, pedig az ilyen esetben jól jönne. Meglepődve veszem észre, hogy a mellettem lévő sátornak hűlt helye, a srác még korán összepakolt és eltűnt. Nem is hallottam, hogy pakolászik. Ilyenek ezek a magányos mászók! Magányos farkasok. Korán kelnek, szó nélkül távoznak. Biztosan nagy utat akar megtenni ma. Jó lett volna váltanom vele néhány szót még az este.

A felkelő Nap hátulról világítja meg a hegyeket. Jobbra a legmagasabb csúcs az Auguille du Midi 3800 m

A Nap valahol a Mont Blanc tömb mögött kel fel. Persze ezen a vidéken sem a napfelkelte, sem a naplemente nem látható, mert mindig egy nagy hegy mögött történik. Éppen ezért nagyon érdekes színjáték játszódik le előttem. A felkelő nap sugarai legyező szerűen törnek elő a hegyek mögül, hátulról megvilágítva a csipkés hegygerinceket. Látszik az Aguille du Midi tűje, a Grand Couloire, a Goute menedékház.

Sokáig gyönyörködöm még a látványban, még a távcsövet is előveszem, hogy közelebbről élvezhessem a parádét. Szerencsére a csúcsokat nem borítja felhő. Úgy látszik reggelente még nincsenek felhők, kíváncsi vagyok, hogy mikor jönnek majd meg a nap folyamán. Jó ezt tudni a várható időjárás szempontjából. Korábbi tapasztalataim szerint du. kettőre már biztosan felhőbe borulnak a csúcsok és számíthatunk ilyenkor esőre is. Kicsit csípős a reggeli hideg, de ha a Nap előbukkan a csúcsok mögül, biztosan meleg lesz. Emiatt nem aggódom.

Szépen megélénkül a tábor. Fiatalok bújnak elő a sátraikból, már fel vannak öltözve. Sietve mennek a mosdó felé. Mások már a sátor bontással foglalatoskodnak. Rázzák a ponyvát, a vízpára millió cseppekben szóródik széjjel. Hát igen… Ezzel mindig számolni kell. Ha korán kelsz, és korán akarsz indulni, nincs idő arra, hogy megszárítsd a sátradat. Amennyire tudod, lerázod a vízcseppeket és úgy csomagolod el. Majd a nap folyamán, egy hosszabb pihenő alkalmával előveszed a ponyvát és a napon megszárítod. De az is lehet, hogy erre nem lesz időd, majd csak akkor, ha egy újabb kempingbe érsz és újra felállítod a sátradat. Egyesek kis tábori főzővel vizet forralnak a reggeli kávéhoz, teához. Mindenki mozgásban van, olyan a kemping, mint egy hangyaboly. Két fiatal lány most veszi fel az óriási hátizsákját és sietve indulnak a kijárat irányába. Látszik, hogy ők már napok óta úton vannak. Egyesek a recepció felé mennek, - ami 7 órakor nyitott ki - intézni még ügyeket, vagy a telefont felrakni töltőre. Most nézem, hogy a recepció nem más, mint egy lakókocsi. Alacsony költségvetésű kemping, az biztos. Nyolc óra felé a tábor nagy része már eltűnt.

Én még hezitálok. Ma induljak, vagy csak holnap? Ma szép idő lesz, lehetne haladni. Viszont egy csomó dolgot el kellene még intéznem. De annyira szeretnék már túrázni. Ismerem magam, tudom hogy ilyen esetben már alig várom, hogy indulhassak. Minden pillanatát ki akarom használni az ittlétnek. Viszont a józan ész azt diktálja, hogy várjak, mivel még nincs rendben minden. Először is egy másik sátrat kell kerítenem. Egyszemélyest, könnyűt. Az előző éjszaka bebizonyította, hogy csak a külső ponyvát használni nem jó. Nagyon hideg van, a szél átfúj a sátorponyva alatt, a pára a belső oldalon is lecsapódik, rosszabb esetben le is csöpög. Szóval kell egy „rendes” sátor. Belső kabinnal, mert az megtartja a meleget. Kell a dupla réteg. Ha a jelenlegi sátramat vinném, az majd’ 3 kg. Szó sem lehet róla! Túl nehéz. Be kell mennem Chamonix-ba, venni egy másik sátrat. Plusz egy strandpapucsot, egy polifoam talpút, azok könnyűek. Fájdalomcsillapítót is elfelejtettem berakni, tehát azt is kell vennem. Ezenkívül még kenyerem sincs, kaját is kell szereznem. Sok-sok gondolat van a fejemben, már fel is kellene írnom, hogy el ne felejtsem. Egy hétig – vagy még tovább is – leszek távol.

Hét naposra tervezem a túrát, az 25 km/nap átlagot jelent. Sík terepen, könnyű zsákkal azt mondanám, hogy símán teljesíthető. De itt most nehéz zsák lesz, és napi 1200 – 1500 m szint fel és le. Van már tapasztalatom ilyen téren, de azok a túrák csak egy naposak voltak. Akkoriban másnap már tudtam pihenni. De itt nem ez a helyzet. A rákövetkező napokon is mindig ugyanaz lesz – mászás. Egy hétig bírom-e? Vagy akár azon is túl, ha nem sikerül 7 nap alatt. Súlyos kérdés amire senki sem tudja a választ. A bizonytalanság kétkedővé teszi az embert. Merjem vagy ne merjem? Ha nem merem, sohasem tudom meg a választ. Ha merem, akkor megtudom, de lehet, hogy nagy árat fizetek majd érte. Az emberek nagy többsége 11 nap alatt teszi meg az utat. Ez teljesen baráti tempó. Ebben az esetben ki lehet élvezni minden percét a túrának, nincs erőlködés, nincs muszájból menetelés akár esőben is, ha kell. Nincs korai kelés, esti sátor felállítás, hirtelen bekapott reggeli és vacsora. A kettő között kellett döntenem. Természetesen a rövidebb megoldásban gondolkodom, mégis csak az a hozzám illő, az igazi kihívás. Jobbnak lenni, mint az átlag. Hát ez van.

Chamonix belvárosa

Az a nagy fehérség a MB csúcsa.

Dikh tesó, hát ázs ott a csúcs.

Chamonix-ból mindenhonnan jól látható a csúcs

Akkor még nem tudtam, hogy ez a csúcs lesz az utolsó napi meglepetés. Le Brévent 2525 m

Reggel 9-kor érkezem Chamonix-be. Több helyen forgalom irányító emberkék állják el az utamat, ugyanis ma van az Ultra TMB befutója. Ez gyakorlatilag ugyanaz a táv, amit én is készülök megtenni (170 km), csak ebből versenyt csinálnak. Az idén kb. 2000 versenyző vág neki a távnak, hogy minél rövidebb idő alatt megtegye. Beírtam a navigációba a Decathlon City címét, hogy majd itt vásárolok. Esélytelen a megállás, nem is a verseny miatt, hanem azért mert az áruház a főutcán van. Így hát tovább hajtok, ismeretlen utcákon, jó messzire a központtól, míg észre nem veszek egy nagy parkolót, még alig van benn pár kocsi. Ez jó is lesz nekem. Nicsak, a versenyzők éppen a parkoló mellett futnak el. Akkor egyszerű dolgom van, csak követnem kell őket, hogy újra a belvárosba jussak. Elvégre ott kell lennie a célnak. Követem a versenyzők útvonalát, a korlátokon kívül emberek álldogállnak, s ha elfut valaki hangos Bravó kiáltások hallatszanak, taps és kolompolás. Én is megtapsolok minden versenyzőt, mélységes elismerésem számukra. Begyaloglok a belvárosba, - ami nincs is olyan vészesen messzire – itt is tömeg és éljenzés mindenütt. Elérem a Decathlon City-t, csak 10 kor nyit. Kihasználom a hátralévő időt, elmegyek a célig.

Az UTMB befutója, a diadalív (arch)

Sűrű tömeg a célnál, nagy a felhajtás, fotósok, televízió, újság. Percenként érkeznek a versenyzők, némelyek itt adják ki a borzasztó kínok miatt felgyülemlett feszültséget hatalmas ordítással. Van, aki elterül a célvonalnál, van ki egyszerűen tovább lépked a várakozó rokonok, barátok gyűrűjébe. Nagy ölelések, elismerő főhajtások, kemény kézrázások, örömkönnyek, sírás, vigyorgás. Kisgyerkőcök együtt futnak be apával vagy anyával. Hol egy kínai érkezik, hol egy amerikai zászlóba burkolt ember, majd kanadai, tajvani, orosz… Minden zugából a világnak. Hihetetlen teljesítmény, amire ezek az emberek képesek. Nem is emberek, robotok! Fájdalom, kimerültség, éhség érzet nélküli avatárok, kiknek legfeljebb 48 órájuk van, hogy megtegyék a távolságot. Aki nem teljesíti az kiesik. Délután lesz az eredmény hirdetés. Ezt természetesen nem fogom megvárni, majd ellenőrzöm a neten, úgyis rajta lesz.

Visszaballagok a Decathlonhoz, éppen nyitják. Veszek egy papucsot, és egy szóló sátrat (150 Euro olcsóbb, mint itthon), 1.3 kg a súlya, ez jó lesz. Megnyugszom, a legfontosabb megvan. A főutcán még vásárolok fejfájásra egy doboz paracetamolt. Ugyanazon az útvonalon baktatok vissza a kocsihoz, mint amelyiken reggel jöttem. Előttem éppen egy versenyző bandukol, már beért a célba, valószínűleg megy vissza a hotelbe, csomagol, aztán hazamegy. Egyedül van, se barát, se család vele. Gondolom, hogy beszélni kellene vele, hogy mégis milyen érzés egy ilyet megcsinálni.

-Have you done it? – kérdem, talán érteni fogja. Persze, hogy értette, akcentusából rögtön megállapítom, hogy brit.

Rám mosolyodik és belekezd: Igen, megcsinálta. 38 óra alatt. Nem is érti, az idén 4 órával többet ment, mint 4 évvel ezelőtt. Sajnos már nem a régi. 58 éves (pont annyi, mint én.) Pedig az idén többet készült. Futva tette meg a távot végig, persze ahol mászni kellet, ott nem lehet futni. Éjszaka is futott, menet közben ivott. Egy pillanatra sem állt meg. A legmagasabb pont 2600 m volt. Többször érezte, hogy nem bírja tovább, de menni kellett... Ő már tudta a végeredményt. Egy spanyol nyert, 20 óra alatt tette meg a távot. Ez lehetetlen. 9 km óránként!! Hegynek fel és hegynek le.

-Te is mész? – kérdi. – Igen, holnap indulok, 7 napig – válaszolom. - Good luck – búcsúzik tőlem. - Good bye, iron man – mondom még utoljára.

Hihetetlen inspirációt ad ez a rövid beszélgetés nekem. Ugyanolyan idős, mint én és 38 óra alatt lefutja azt, amit én jó esetben 7 napra tervezek! Nekem is meg kell csinálnom, méghozzá 7 nap alatt. Ez már szilárd elhatározásom.

Beülök a kocsiba, visszahajtok Les Houches-be, a kempingbe. Itt első dolgom felállítani az új sátrat, nem akarom, hogy „éles” helyzetben kelljen majd először szerencsétlenkednem a sátorral. Így legalább kiismerem a felállítási procedúrát, és természetesen ma éjszaka már ebben is fogok aludni. Fél óra elteltével már áll a sátor. Bepakolom a matracot, hálózsákot, párnát. Felkészültem a mai éjszakára. Időközben a delet harangozzák a városban. Megebédelek, egy db zsömle + húskrém rákenve. Ezt helyi csapvízzel öblítem le.

Mindenem megvan a túrához – legalábbis így gondolom -, úgyhogy tehetek egy próba utat, egyenlőre nagy zsák nélkül. Gyorsan összeszedem a szükséges dolgokat egy pár órás túrához, felöltöm a túrabakancsot és irány a TMB trail. Polar óra elindítva, mutatja a magasságot, megtett utat, eltelt időt, pulzust. Nagyon kell figyelnem az útirány jelző táblákat, néha eléggé el vannak dugva. Többször is eltévedek, mert nem veszem észre a táblát. Sokkal jobban kell figyelnem. Előkapom a telefonomat, ellenőrzöm a TMB app-on, hogy a helyes úton vagyok-e. (Ajánlom, igen hasznos alkalmazás.) Nagyon meredek az út felfelé. Az első szakasz Les Houches-ból vezet a Col de Voza-ra, ami 1600 m-en van (col=hágó). A mai napon biztosan nem megyek föl a hágóra. Másfél óra mászás után 1400-on vagyok, ez bőven elegendő lesz mára. Út közben fényképezgetek. Visszafordulok, és egy óra alatt kényelmesen leballagok vissza a kempingbe. 

Leveszem a cipőmet, meglepődve tapasztalom, hogy véres a zoknim a bal lábamon. A kisujjam vérzik. A cipő megnyomta. Nem igazán vagyok happy. A franc egye meg, már megint a cipővel van baj, ugyanúgy mint öt évvel ezelőtt. Annyira nem vészes, ez még mindig jobb, mint egy vízhólyag az ember sarkán. Cipőt cserélek, elindulok a városba körülnézni. Még kell vennem ennivalót az útra, azt csak az utolsó pillanatban akarom megvenni, ne romoljon. Beugrom egy Boulangerie-be, ami pékséget jelent. Sajnos délután már nem nagy a választék. Veszek egy baguettet és 2 db croassaint-ot. A baguette már az útra kell. Nem túl nagy, de pár napra elég lesz - gondolom. Őgyelgek a városban, vacsorára kellene valami komolyabbat enni, de az éttermek csak 7-kor nyitnak ki. Leülök egy padra, nézem a szemközti kávézóban az embereket, s közben a croassaint-okat kajálom. Jó lenne egy sört meginni, de inkább a vacsorához tartogatom.

Les Houches-ból két felvonó is indul a környező hegycsúcsokra

Tündéri kisváros

Végre eljön a 7 óra, kinyit a helyi étterem. A hirdető táblán az ajtó mellett valami burgert hirdetnek 11 Euroért. Ez jó is lesz, meg egy sör. Belépek, természetesen én vagyok az egyetlen vendég, szabad az asztalválasztás. Még le sem ülök, mondom a pincérnek – a Kronenbourg draught beer please. Már hozná is, de Kronenbourg nincs, megnyugtat, hogy hasonló van. Nem bánom, hozza csak, bár sejtettem, hogy ez nem igaz. Teljesen kommersz sört hoz a pali. Ezért nem zárom a szívembe. Természetesen a meghirdetett burger sem létezik most éppen, de van helyette másik 19 Euróért. Pénz nem számít, hozzad tesó. Nem kapkodnak az elkészítéssel, elvégre hosszú még az este, a franciák úgyis szeretnek késő éjszakába nyúlón vacsorázni. Végre megjön a vacsi, szemre nem rossz, ízre sem.

Kellemes hangulata van az étteremnek. Kicsi és családias.

Valami burger féle. Nem volt rossz.

Vacsora után átmegyek a szemközti Fromagerie-be (sajtbolt). Eszembe jut, hogy a zsír jó energia pótló, a sajtban sok van és elég jól eláll hűtő nélkül is. Belépve megkérdem az eladó hölgyet, hogy sajtot lehet-e kapni, erre értetlenül néz rám. Megnyugtatom, hogy „I am just joking”, erre vigyorog egyet, s közli, hogy már éppen zárni készül, szóval mondjam gyorsan. Szempilantás alatt felmérem a vitrines pult tartalmát, Trappistát nem vélek felfedezni (vajon miért?). Van legalább 50 féle sajt, számomra valószínűleg mind ehetetlen. Kérem a hölgyet, hogy olcsó, nem büdös (stinky) sajtot please. Rábök egy kb. kilós darabra, hogy ez nem büdös és olcsó, vagyis ez egy racklett sajt. Mondom, hogy ne habozzék, csomagolja be és itt sem vagyok. 18 Eurót fizetek, és most már végképp megnyugodva hagyom el a boltot: mindenem megvan, holnap indulhatok.

Visszaballagok a campingbe. Már majdnem sötét van. A kemping újra tele van sátrazókkal. Még annyit el kell intézzek a recepción, hogy a mai éjszakát ki kell fizetnem és egy hétre a kocsi parkolást (5 Eur/nap). Bebújok az új sátorba, hát elég szűk, de azért jó lesz. Bonne nuit – ahogy errefelé mondják. Viszlát holnap.

<<< Előző     Folytatás >>>