2019.08.04. - TID 3.nap - A Vaskapu

Mit ad Isten, reggel öt órakor talpon vagyunk, szinte mindenki felébredt már, az egész tábor felbolydult, ki sietősen tart a mosdók felé (apropó mosdók: ez is megérne egy misét, de inkább hagyjuk), ki pedig álmosan révedezik a sátra előtt, látszik, hogy nem tudott még elszakadni teljesen az álomvilágtól. Sátrat bontok, mindent gondosan bepakolok a hajó megfelelő rekeszébe. Átöltözöm az evezős ruhámba, természetesen nem a tegnapiba, mert az még mindig vizes. Éjszaka nem tudott száradni, annyira párás volt a levegő. Amint menetkész vagyok, jöhet a reggelizés. Egy májpástétom két szelet kenyérrel, zöldpaprikával, rostos gyümölcslével. Nem sok, de nem is kívánok többet. Valahogy a kajálás nem érdekel. Gergővel elsütünk egy-két ízetlen tréfát és megállapodunk, hogy mostantól kezdve minden körülmények között együtt maradunk. Én sem megyek előre, nincs értelme a hajtásnak. Ez nem verseny, ez túra. Azért vagy itt, hogy élvezd, nem azért, hogy szenvedj.

A legfrissebbek most eregetik vízre a kajakjukat. Mi sem várunk sokkal tovább, amint megreggelizünk vízre tesszük a hajókat. A tegnapi nap szenvedésein okulva, azt sütöttem ki, hogy a felfújható párnámat az ülésre teszem, így mégiscsak egy puhább felületen fogok ülni, a fenekem talán nem zsibbad majd el. Ötletnek nem volt rossz, azonban a kajak annyira bizonytalanná vált így alattam, hogy hasizommal és „core” izmokkal (nagyon tudok) állandóan egyensúlyban kellett tartanom. Öt perc után vettem ki a fenekem alól a párnát, addig bírtam. Sajnos az ötlet nem jött be. Marad a polifoam, ami tegnap is volt.

Két kilométer evezés után Gergő közli velem, hogy neki meg kell állnia, mert nagydolga akad. Köves part mellett haladunk, nehéz lesz kikötni, de a szükség nagyúr. – Inkább a természetben végzem a dolgom, mintsem ezekben az ocsmány budikban – közli velem, amivel én is nagyon egyetértek. Szó ami szó, az evezős társaság nincs elkényeztetve ilyen téren. A tisztálkodási lehetőségek kívánni valót hagynak maguk után. Többeknél észrevettem, hogy inkább a természet kínálta lehetőségeket választják. Állítólag a magyar szakaszon ezzel nincs probléma, itthon nagyon kultúráltan oldják meg ezt a kérdést a szervezők.

Gergő dolga végeztével haladunk tovább, a víz tükör sima, misztikus köd ül rajta, az eget összefüggő felhőtakaró borítja. A folyó lassan Délnek fordul, bal oldalon továbbra is alacsonyabb hegyek látszanak, Ómoldova városa látszik a távolban. A jobb oldal dombos, néhol takaros nyaralók épültek a part mentén. A tegnapi evezés érezteti hatását, a váll- és hasizmok nem úgy dolgoznak, mintha teljesen frissek lennének. Gergőnek is ecsetelem a helyzetemet, ő erre bölcs székely módjára csak ennyit mond: - Talán nem kellett volna tegnap olyan gyorsan evezni. Be kell látnom, hogy igaza van. Több, mint 40 napja van a vízen, rengeteg tapasztalattal felvértezve. Mindent ismer már, hogy itt ezen a túrán hogyan mennek a dolgok.

A távolban előttünk eléggé zavaros kép alakul ki, abból a szempontból, hogy merre menjünk. Minden irányban víz. Túratársakat nem látni sehol, talán egyetlen pontszerű kajakos látszik a messzeségben, de lehet, hogy az valami más. Az pedig éppen balra tart. Biztosan valami mellékága lehet a folyónak arra balra, viszont előttünk is míg a szem ellát víz van. Ki érti ezt? Gergővel úgy határozunk, hogy továbbra is tartunk délnek, de a biztonság kedvéért a balparthoz húzódunk. A térképen még reggel megnéztem, hogy a mai napon mindenképp érintenünk kell Galambóc várát. Ez egy jó támpont. A bal part mentén haladunk tovább, sűrű nád nőtte be, alacsony dombokat látni, friss zöld fűvel borítva. Lovak legelésznek rajta, látszik, hogy jó dolguk van. A part menti vízben mindent a nád ural, széles nád mezőket látunk. Néhol egy-egy horgász tűnik fel, ladikból pecáznak. Meg kellene tudni, hogy merre kellene mennünk, vajon ez-e a jó folyóág? Gergőt biztosítom, hogy én ugyan nem tudok szerbül, de bármit megtudakolok az itteni emberektől. Közelebb húzódom az egyik csónakos horgászhoz és csak ennyit mondok: Golubac? Az ember mutogat, magyaráz hosszan, persze nekem a mutatás iránya elegendő információ. Jó irányba megyünk, ez a lényeg.

A nádfolyosón keresztül

Kisvártatva egy gyönyörű nádfolyosó tűnik fel előttünk, tőlünk balra. – Menjünk be ide – javaslom, - még ha kerülő lenne, akkor is nézzük meg. Smaragdzöld, tiszta vízen lebeg a hajónk. Lassan, óvatosan evezünk, hogy még az evezők csobogása se hallatszon. Mintha lopakodva hatolnánk be ebbe a gyönyörű csodába, hogy a legapróbb nesz se zavarja meg a természet csendjét. Mindkét oldalon nád, néhol tündér rózsák lebegnek a felszínen. A nádfolyosó egyre szélesedik, a tündér rózsák veszik át a helyüket, most már mind nagyobb foltokban borítják be a felszínt. A nád egyszer csak véget ér, a látóhatár kitágul. Megdöbbenünk a látványtól: minden irányban víz, ameddig a szem ellát. Nagyon távolban sejlik fel a part, halványabb folt gyanánt. A vízből elhalt fák csonka törzsei állnak ki, szürkén, csupaszon. Mint megannyi csont kéz, mely az ég felé kiált: Ments meg Uram minket! Egy helyen a felhőtakaró szétnyílik, a napfény utat tör magának. A látvány borzongatóan gyönyörű. Egy újabb színdarab, melyet a természet ad elő a számunkra. Lélegzet visszafojtva csodáljuk a látványt. Perceket időzünk itt és áldjuk a pillanatot, melyben úgy döntöttünk, hogy erre jövünk. A távolban halványan hegyvonulatok látszanak minden felől, nem csak a baloldalon, mint eddig.

Mint megannyi csont kéz, mely az ég felé kiált

- Galambóci várnál kikötünk – egyezünk meg Gergővel. Lassan megindítjuk a kajakjainkat, az irányt keletnek vesszük. A térképen megnéztem, hogy a nagy víz dél-keleti sarkán van Galambóc vára és innen tudunk majd tovább haladni a folyón. Húzzuk evezőinket, a szél kezd föltámadni, szerencsére hátulról jön. A hullámok egyenlőre nem vészesen magasak. Átvágunk a hatalmas vízfelületen „toronyiránt”. A távoli homályos hegyek egyre inkább kezdenek élesen kirajzolódni, a halványszürkéről színesre változnak. Kirajzolódik a Vaskapu szoros bejárata, mely méltón viseli nevét. Valójában itt éri el a Duna a Kárpátok láncát. Meredek sziklafalak közé szorul be a folyó és innentől kezdve 100 km-en keresztül a hegyek között kell megtalálnia az útját. – Látod Gergő, ezért jöttem! Ezért, hogy ezt láthassam innen a vízről. És a csodálatos utazás csak most kezdődik. Már egyszer autóval végigjártam, de az túl egyszerű, túl hétköznapi. Most végre a vízről is megcsodálhatom.

Galambóc vára. Szerbül: Golubac 

Ha a szoros irányába haladunk, akkor nem fogjuk eltéveszteni Galambóc várát, ez biztos. Nem is kell sokat eveznünk, hogy kirajzolódjon a távolból a vár fehér tömbje. (https://varak.hu/latnivalo/index/2025-Galamboc-Galamboc/). Rövidke előadást rögtönzöm a vár történetéről Gergő részére, itt a jó alkalom, hogy megcsillantsam történelmi ismeretemet, és persze örülök, hogy valamelyest terjeszthetem a magyar kultúrát. (A román oldalon pedig Lászlóvára található, de abból innen nem látszik semmi. https://varak.hu/latnivalo/index/1519-Laszlovara-Laszlovar-Szentlaszlovar/) Nagy szükség lenne a pihenőre, mert az ülepem megint el van zsibbadva a sok üléstől. Megbeszéljük, hogy a várnál fogunk kikötni. Még fél óra evezés, úgy érzem, hogy soha nem érek oda. A parthoz húzódom, de egy biztonsági őr tájékoztat, hogy itt nem szabad kishajóval kikötni. Megértettem, arrébb kell mennem. Bezzeg Gergőt nem lehet csak úgy elküldeni. Elkezd angolul vitatkozni a biztonsági őrrel, hogy vészhelyzet van – bepróbálkozik az SOS-sel is – márpedig mindenféleképp ki kell szállnia a hajóból. Én is próbálom csitítani Gergőt, hogy a szabály az szabály, ez az ember csak az utasítás szerint cselekszik. Mondom, hogy majd arrébb megyünk és ott kikötünk, teljesen mindegy. Hagyja a fenébe az egészet, nem éri meg itt veszekedni. Így a várlátogatásból nem lesz semmi, de amit eddig láttunk az már épp elegendő is. Közel evezünk a vízből kiemelkedő várfalakhoz, megérintem az ódon falakat. Szívom magamba a történelmet. Gondolataim a régmúltban kalandoznak, mikoron Zsigmond királyunk próbálja visszafoglalni a várat a töröktől. Bárcsak egy kicsi időre vissza lehetne utazni a múltba! Olyan kíváncsi lennék rá, hogyan nézett itt ki minden, az emberek hogyan gondolkodtak abban a korban.

Galambóc után pihentünk

A Galambóc előtt elterülő "tenger"

Fehér mészkősziklára épült a vár. Korábban a műút ezen a sziklán – és a váron – keresztül haladt, de 2018-ban a vár teljes felújításával az utat áthelyezték, ma már a váron kívüli alagúton fut tova. Sajnos közvetlenül a vár mellett nem találunk kikötésre alkalmas helyet, mindenütt meredek sziklafalak fogadnak a parton. Úgy 500 méterrel arrébb találunk egy rozoga házikót egy rozoga csónak kikötő mólóval, ezt nézzük ki pihenő helynek. A parthoz közeledve át kell vágnunk egy hínár- és tavi rózsa mezőn. A parányi mólóhoz kikötjük a kajakokat, nem egyszerű a kiszállás, mert magas az építmény. Eszünk egy-egy műzliszeletet, egy pár korty vízzel öblítjük le. Üldögélünk, beszélgetünk és közben csodáljuk a tájat. Egyetértünk abban, hogy ez valószínűleg a Duna legszebb része, persze ebbe a kijelentésbe a németek, osztrákok biztosan találnának vétózni valót. (Persze nem feledkezünk el a Dunakanyarról sem.) Néhány túratársunk elhalad előttünk, egyesek közel a román parthoz, ők valószínűleg navigáció segítségével mennek. Ugyanis legalább 4-5 km-t spórolhattunk volna, ha a román parthoz közel haladunk. De akkor nem láthattuk volna az eddigi csodákat. Így hát nem bánkódunk emiatt. Néhány fényképet még csinálunk. A kis móló végéből még valamennyire látszik a vár is. Szemben a hegy tetején szélerőmű lapátkerekei forognak. Méltatlankodom is amiatt, hogy mennyire hülyék az emberek, amiért a természet legcsodásabb képződményeit csúfítják el építményeikkel. Miért pont itt? Annyi más helyet találhattak volna. (Később olvastam valahol, hogy a Vaskapu szoros állandóan szeles, ergo ezért állnak itt a szélkerekek.)

A pihenő után vízre szállunk, van még hátra 20 km Dobra falváig. A Duna meglehetősen leszűkül, szélessége nem lehet nagyobb, mint Budapestnél. A partot mindkét oldalon meredek hegyek, sziklafalak övezik. A nap már előbújt, melegen áraszt el bennünket sugaraival. A meleggel együtt persze jön a szél is, szerencsére a hátunk mögül. Nem kicsit - nagyon! Olyannyira, hogy angol társunk – Roger – kinyitja az esernyőjét, maga előtt tartja és vitorla gyanánt használja. Mellé irányítom kajakomat és meglepődve tapasztalom, hogy majdnem ugyanolyan sebességgel halad, mint én. Umbrella comes handy, anytime – jelenti ki angolos nyugalommal, mondhatnám hidegvérrel. Istenem, ezek az angolok! Soha nem hazudtolják meg magukat, évszázados szokásaikat. Rogernek valóban mindig kéznél van az esernyője, megfigyeltem, hogy még a kajakban is, annak tetején a csomag leszorító gumikötelek segítségével van rögzítve, a beülő előtt. Sosem lehet tudni, hogy mikor kell előkapni. Most is jó szolgálatot tesz. Gergővel jót vigyorgunk ezen, le is fényképezzük, Roger pedig büszke a találmányára.

A nap erősen tűz, az élénk szél enyhíti a meleget, viszont ilyenkor kell vigyázni leginkább a leégéssel. A hullámok hátán megcsillan a nap fénye, milliónyi irányból verődik ránk. A véletlen folytán több túrázó is összeáll, legalább tízen vagyunk egy csoportban, így evezünk tovább. Ismét a szerb partok mentén lapátolunk, egy helyen nagyon alacsony a víz, az evezők leérnek a meder aljára. Beljebb kell menni, a folyó közepére, de itt már eléggé veszélyes méretűek a hullámok. Szerencsére a kajakjaink jól reagálnak a körülményekre. Igaz, hogy néha egy-egy nagyobb hullám kifordítja a hajó farát, de ez nem lényeges. Mindegyikünk elég rutinos vízitúrázónak számít, senki sem tart a borulástól. Negyven perc múlva érjük el Dobrát. Egy kis patakon kell beeveznünk a kikötési pontig. Füves föveny fogad minket. A parton gyerekek ácsingóznak, és első kérdésük minden érkezőhöz: Where are you from? – Hungary – válaszolom, de látom a tétova tekinteteket, ezért szerbül is mondom: magyarszka. Felcsillan a szemük, így már értik a beszédet. Még kiabálnak valamit, amit nem értek, de már nem is velem foglalkoznak, hanem a következő érkezővel. Délután 2 óra van, ma 40 km-t tettünk meg.

Dobra falu: focipálya

Kivonszolom a hajót a partra, kinyújtóztatom a tagjaimat, elindulok ismerőst keresni, hogy a hajóvontató kocsit kölcsönkérhessem. Egy nagy football pályán helyeznek el bennünket. Szerencsére a pálya Duna felőli oldalán egy fasor áll, felfogva a szelet. Itt állítom fel a sátramat. Eszem pár falatot, gondolkodom, hogy mit is fogok csinálni a nap hátralévő részében. Legjobb lesz, ha felfedező útra indulok a faluban. Meglehetősen szomjas vagyok, jól esne egy üveg sör. Meg vásárolnom is kellene valami ennivalót. Beballagok a faluba, szomorúan konstatálom, hogy ez Szerbia talán legkisebb falva, itt pár házon és egy kocsmán kívül semmi sincs. Mindegy, akkor csak iszunk. Veszek a kocsmában egy üveg sört, a teraszon felhörpintem, a helyiek lopva méregetnek, ki a ménkű lehet ez. Veszek még két üveggel – jó lesz későbbre. Körülnézek a faluban, öt perc alatt végzek, semmi látnivaló sincs. Visszaballagok a táborhelyre, ledőlök aludni, jobb híján. Gergővel beszélgetünk, hozzánk csapódik Laci bá, a szlovákiai magyar, aki Ausztriában él. Megvitatjuk a napi eseményeket, mindenki elmeséli a maga sztoriját. Elütjük valahogy az időt a vacsoráig. A tusoló igen egyszerű, a WC külső falán van kivezetve egy cső, abból jön a hidegvíz. All right, ma is kihagyom a fürdést. Egy idő után az ember öntisztulóvá válik. Beborul az égbolt, de még nem esik. Egészen szürkület támad. Este hét óra felé megkezdődik a vacsora osztása. A szerbek megint kitesznek magukért, grillezett húst káposztával, kenyeret és sört osztanak. A hús sülhetett volna még, elég rágós.

Nyolc óra felé megérkeznek a galambóci iskolások népviseletben és a polgármester úr. A polgármester rövid beszédet mond, köszönti a különböző nemzeteket, örömét fejezi ki, hogy itt Galambóc mellett ver tábort a csapat. Felkéri a résztvevő nemzetek vezetőit, hogy mondjanak pár mondatot ők is. A kis ünnepség után az iskolások egy fergeteges néptánc előadást mutatnak be. Ez a tánc távol áll a magyar folklórtól, inkább a törökhöz hasonlít, amin persze nem csodálkozom. Mindazonáltal nagyon tetszik mindenkinek, s persze a zene is élénken lüktető. Jó hangulatot csinálnak a gyerekek, de úgy látom, hogy itt sincsenek túlságosan megbecsülve a néphagyományok, mivel nem túl sok a táncos. Az előadás után szétszéled a csapat, mindenki a sátrába húzódik vagy kisebb csoportokban beszélgetnek. Fáradtak az emberek. Vagy most dolgozzák fel a napi élményeiket? Ki tudja. Én mindenesetre elteszem magam holnapra. Éppen elaludni készülök, mikor egy nagy zápor kerekedik. Nyugodt vagyok, minden rendben van odakint, semmim sem ázik, fedél alatt van. Kisvártatva érzem, hogy a sátor alatt folyik a víz. A fene enné meg! Becsorog az eső a sátor alja alá, mert a föld nem tudja olyan gyorsan elnyelni a vizet. Tanakodom, hogy most mitévő legyek. Áttelepüljek máshová vagy hagyjak mindent ahogy van. Az utóbbit választom. Legyen úgy, ahogy a természet akarja. Megadom magam a sorsnak és elalszom.

Képgaléria

A galambóci pihenő. Innen a folyó leszűkül.

Folytatás >