2019.08.06. - TID 5.nap - A Kazán

Ma különösen korán indulunk el. Még nem kelt fel a nap a hegyek mögül. Talán fél hat lehet. Egyedül csak Amundsen - időközben így neveztem el a norvég tagot, mert nem mondta meg a nevét – indult hamarabb, de ezt mindenki tudja, hogy mindig ő indul elsőnek. Nem tudjuk, hogy ez milyen okból kifolyólag volt szokás nála. A túlpart csak homályosan látszott. Kissé aggódtam a szél miatt, ugyanis innen a Duna szinte teljesen Északnak fordul, ami azt jelenti, hogy szembe szelünk lesz. Ezért is terveztük előző nap Gergővel a korai indulást.

Mégegyszer végigcipeljük a hajóinkat az utcákon, a strandon keresztül a sólyáig, ahol tegnap kikötöttünk. Felhúzom a tegnap vásárolt kesztyűket, reménykedem, hogy jó szolgálatot tesznek. Búcsút mondok a szép kis településnek, belecsapunk evezőinkkel a tükörsíma vízbe, megkezdjük a mai 33 km-es szakaszt. Számomra ez a nap lesz a legizgalmasabb, ma fogunk áthaladni a Kazán szoroson. Alig várom, hogy meglássam. Egyenlőre azonban a Duna közepén evezünk, megint széles a folyó a nagy kanyarulatban. A messzeségben feltűnik Amundsen is, Gerivel megállapítjuk, hogy nagyon nem jó irányba megy, már régen neki is É-K felé kellett volna kanyarodnia. Sebaj, így legalább le fogjuk előzni. Közben a nagy kanyarra leereszkdeik a köd, Amundsent végleg szem elől veszítjük. Végre elénk tárul a kanyar utáni hosszú egyenes. A víz tükörsímává válik, színe mélyzöld lesz. Mindkét parton hegyek sorakoznak. Ez hihetetlenül klassz, ilyen tükör vizünk mostanában nem volt. A kajak orra hasítja a vizet, az orrhullám V alakban válik ketté. A Nap sugarai csak most kezdenek kibukkanni az egyik hegy mögül, első sugarai már meleget árasztanak. Megállunk, nézelődünk, élvezzük a síri csendet. Mögöttünk egy szállodahajó kürtje veri fel a nyugalmat. Aztán meghalljuk a dízel motorjainak, tompa mormogását is. Lassan közelít, nem sokkal gyorsabban megy, mint mi. Utolér bennünket, néhány utas a hátsó fedélzeten – a koránkelők – integetnek nekünk. Egy darabig próbáljuk tartani vele a tempót, de győz a technika. Aztán lassan elmosódik a képe előttünk a messzeségben.

A távolban az a szűk V a Kazán szoros. A fekete pötty a  szállodahajó

Közeledünk

És már itt is van előttünk.

Hanem ahogy haladunk előre a Nagy-Kazán szoros kezd kirajzolódni előttünk. Mindkét oldalán a folyónak meredek sziklafalak emelkednek ki a vízből, de nem a partról, hanem mintha a folyó közepétől indulnának a sziklák. Tényleg keskeny lesz. Csak azt nem értem, hogy a szállodahajó hogyan fért el itt, ugyanis már eltűnt a szemünk elől. Még egy fél órát evezünk, mire elérjük a szoros bejáratát. Végre itt vagyunk! (Egy nagyon részletes összefoglalást olvashatunk ezen a helyen:  http://csamborgo.hu/2019/03/19/a-kazan-szoros/) A folyó vize még mindig sima, szellő sem rebben. A nap már régen feljött, melegen süt ránk, bár most a 200 – 250 m magas sziklák beárnyékolják a szoros egy részét. A Duna szélessége úgy száz méter lehet. Mélysége itt 75-80 méter.

Baloldalon egy feliratos kőtáblát veszünk észre a sziklafalban. Tisztelgünk Széchenyi emléke előtt, akinek a mai románok köszönhetik, hogy autóval végig tudnak menni a folyó mellett. Az eredeti tábla víz alatt van a duzzasztás miatt – azt nem mentették meg az oláhok. (Bár az is lehet, hogy nemsokára a román történészek kiderítik, hogy Széchenyi ősi román bojár család sarja és ekkor persze méltó helyet fog kapni ez a tábla is.) Addig marad ezen az eldugott helyen, csak vízről látható, ami azt jelenti, hogy évente 2-3 magyar ember láthatja, akik éppen erre eveznek. A táblát 2017-ben a Magyar Hajózásért Egyesület újra elkészítette és a víz szintje fölött elhelyezte. Csodálkozom, hogy azóta az oláhok még nem verték le. Egy nagyon érdekes, mondhatni izgalmas tanulmányt olvashatunk Széchenyi munkásságáról, az Al-Duna szabályozásáról itt: http://hidaszokertegyesulet.hu/resources/pdf/ev00021/prg00372_Deak_Al_Duna.pdf .

A barlangból kifelé

A napos oldalon haladunk tovább, ahol Gergő felfedez egy barlangot, melynek érdekesen ferde, keskeny bejárata van (ez a Ponicova barlang).  – Menjünk be ide! – kiált fel lelkesen. Nem sok kedvem van hozzá, de legyen meg az ő akarata. Befordítjuk hajóinkat a barlang vizére, lassan haladunk előre, csökken a fény, ahogy egyre beljebb jutunk. Körülbelül ötven métert tudunk haladni, mikor véget ér a víz, szerencsére meg tudjuk fordítani kajakjainkat, anélkül, hogy ki kellene szállni. Néhány fotót készítünk, belülről nézve furcsa ez a ferde nyílás. Amint kiérünk a barlangból, Amundsen jelenik meg előttünk. Szóval mégsem tévedt el. Úgy dönt, hogy ő is bemegy körülnézni.

Motorcsónakok zöme tömve turistákkal

Tovább lapátolunk, megpillantjuk az első úszó stéget, ami nem is olyan kicsi, tehát nagyobb hajók kikötésére is alkalmas. A stég fölött a sziklában jó nagy nyílás, ez a Veterani barlang bejárata. Kikötjük kajakjainkat a stéghez, kiszállunk, körbejárunk, felkaptatunk a barlang bejáratához. Valami jegyiroda van itt, meg sorompó, de ez minket nem zavar, hisz úgysincs itt senki. Beljebb megyünk a sötét alagútban. Tágas földalatti csarnokba érkezünk. Izgalmas. Különösebben nem látni semmit, mert sötét van, így visszafordulunk a barlang száján beszűrődő fény felé. Kiérünk a napfényre, ekkor jelenik meg az első motoros kishajó, turistákkal megtömve. Reggel 8:20-at mutat az órám. Aztán hamarosan érkezik a második hajó, majd a harmadik. Mi a fene? Hogyan ülünk vissza a kajakba, ha ezek teljesen elfoglalják a stéget? Egy darabig várunk, de a motorcsónakoknak eszük ágában sincs elhagyni a helyüket. Megunjuk a várakozást, kajakjainkat átvontatjuk a stég part felőli oldalára, - ahol természetesen kusza növények, indák, uszadékfák nehezítik a vízreszállásunkat. A román motorcsónakok vezetőit a legkevésbé sem érdekli a kínlódásunk, még véletlenül sem jutna eszébe egyiküknek sem, hogy egy kis időre arrébb álljon. Szemmel láthatóan élvezik a szorult helyzetünket. Ezúttal sem lettem oláh barát! További motorosok érkeznek, már kikötni sem tudnak, várakoznak a stég környékén. Várják, hogy valamelyik másik húzzon már el innen.

A Nagy-Kazánban. A táj pazar, melyet az ember fáradságos munkával igyekszik tönkretenni

A különböző méretű és teljesítményű motorcsónakok jönnek s mennek le-föl, hozzák-viszik a sok turistát a barlanghoz. Persze ez érthető, idegenforgalmi látványosságról van szó. (Szomorú vonatkozása is van eme barlangnak, bővebben itt olvasható: Mondanom sem kell, hogy a tükörsíma víz hamarosan minden felől lötykölődő hullámossá válik. Akkora hullámot ver némelyik motoros, hogy a hajómba többször is becsap a víz. Némelyik okostojás közvetlen mellettünk húz el, esze ágában sincs lelassítani, sőt némelyik még egyet húz a gázkaron. – Te, ezek direkt szórakoznak velünk – kiáltom át Gerinek, próbálom túlharsogni a csónakmotorok bömbölését. Szitkozódunk, próbálunk kikecmeregni ebből a zűrzavarból és a szerb oldalra húzódni. Itt talán már lecsillapodnak a hullámok. Sajnos a helyzet itt sem rózsás, a tökéletesen függőleges sziklafalak gyönyörűen verik vissza a hullámokat. A Kazán szoros teljes vízfelületén össze-vissza csapkodó állóhullámok alakulnak ki. Ebben vagyunk kénytelenek evezni. A román motorosok szívbaj nélkül átlépik a Duna közepén húzódó határt, szemlátomást nem zavarja őket. Nem is szólva az állandó zajról, amit a motorok keltenek. Sajnos ez tönkreteszi az élményt, amelyet a gyönyörű természet nyújtana. Az áhítat helyett a bosszankodás jut nekünk osztályrészül. Nagyon sajnálom, hogy így alakulnak a dolgok.

A Kis-Kazán bejárata

A Nagy Kazán után a folyó kiszélesedik, akár egy tó, a román oldalon Dunatölgyes található, szinte csak szállodákból és panziókból áll a település. Innen jön a turisták nagy része. Majd következik a Kis Kazán szoros. Ez már nem annyira hosszú, mint a nagy társa. A szerb oldalon Traianus római császár tabulája látható a sziklafalba vésve. Figyelemre sem méltatom, egyrészt mert már évekkel ezelőtt láttam, másrészt nincs magyar vonatkozása. Sajnálom, engem csak a magyar történelem érdekel. Ahogy kiérkezünk a szorosból, a Duna ismét szétterül, legalább 1,5 km széles lesz. A túlparton, azaz a román oldalon, Decebal törzsfő hatalmas arcképe látható a sziklába vésve. Valahonnan kell a román „történelmet” eredeztetni! Szánalmas, mikor egy nép mesterséges történelmet csinál magának és azt fennen hirdeti. Nagy országhoz dicső történelem jár! A becstelenül megszerzett földhöz, becstelenül megszerzett hősök járnak. Számomra ez színjáték, de hagyjuk is ezt. A román parton van még egy látványosság, a Mraconia kolostor. (https://www.welcometoromania.eu/DN57/DN57_Mraconia_m.htm) A román propaganda itt is működik, akkora trikolor épült ide, hogy kilométerekről látható.

Amint a folyó kiszélesedik, a motorcsónakok hullámverése már nincs ránk hatással. Hál’Istennek a túloldalon robognak, hozzák Jeselnicáról, Orsováról a sok turistát. Mi a szerb oldalon evezünk, lassan kibontakozik előttünk Tekija település képe. Ez lesz a következő megállónk. Szép kis falucska a domboldalban megbújva. Még egy fél óra lapátolás és ott vagyunk. Dél körül járhat az idő, amikor hajóink befutnak. 

A fullcomfortos táborhelyünk Tekijában

Hosszú, kavicsos partszakaszt választottak számunkra a szerb TID szervezők. Sírni tudnék! Ez a hely sátorozásra nem alkalmas. A part meredeken lejt a folyó felé, egy kerítés húzódik végig, alig 10 m-re a víztől, nincs egy talpalatnyi vízszintes placc, ahová a sátrakat fel lehetne állítani. A füves terület nem sok, (az is lejtős), inkább kavics borít be mindent. Ami persze szép, csak a sátor cövekeket nem tartja meg. Néhány fa azért van a környéken, de azok is a tusoló körül, oda nem szeretném felállítani a sátramat. Az augusztusi nap pedig igen keményen dolgozik azon, hogy felperzseljen mindent. A kavics annyira forró, hogy mezítláb nem is lehet rajta járni. Ebben a forróságban próbáljon valaki sátorba bújni. A kerítés mögött egy hatalmas elhanyagolt! telek található, ember magasságú gazzal. A szervezők legalább erre az egy napra tették volna rendbe ezt a területet, itt kultúráltabban elfért volna a sok evezős. Katasztrófa! Ez a szervezés, az igénytelenség, a nemtörődömség mérhetetlenül felbosszant. A budit már meg sem említem, csak annyit, hogy ez a nap non plusz ultrája. A kajakot kivonszolom a partra, leteszem a kerítés tövébe, gyorsan átöltözöm, magamhoz veszem a pénztárcát és elindulok a faluba boltot keresni. Sört kell vennem, hogy valamivel tompítsam a felháborodásomat. Fél órás keresgélés után megtalálom a szupermarketet, ez elég jól néz ki, nagy is, bőséges árúkészlettel rendelkezik. Veszek pár doboz sört és kakaós nápolyit. Érdekes, hogy az utam során eddig minden nap kakaós nápolyit vettem, ezt eszegettem a pihenők során. Nem is voltam éhes soha. A bolt előtt van egy kisebb parkocska, néhány paddal. Leülök, felpattintok egy sört, leöblítem kiszáradt torkomat. Nagyon-nagyon jól esik! Elüldögélek egy darabig még a padon, élvezem a fák nyújtotta árnyékot, a sör hűsítő üdeségét. Néhány helyi lakos üldögél még rajtam kívül a bolt körül, valószínűleg ez a kis park a faluközpont. Délután 1 óra van. Mi a francot csináljak egész délután? Mivel lehet ezen a sivár helyen elütni az időt? Nagy kérdés! Darabig még üldögélek, aztán úgy döntök, hogy visszamegyek a táborhelyre, hátha felfedezek valamilyen körülményt, ami jobbá teszi a helyzetet.

Mire visszaérek, már sokan megérkeztek. Folyik a küzdelem a jó sátrazó helyekért a keskeny parton. Gergő már kényelembe helyezte magát és könyvet olvas. Döbbenet! Sátra készen, az evező lapátot függőlegesbe állította, kétoldalról kipányvázta egy-egy sátorkötéllel, plusz egy harmadik kötelet vízszintesen kihúzott a kerítés irányába. Ez a kötél – akár egy szárító kötél – szolgált arra, hogy a nagy fürdő lepedőt ráterítse. Ez pedig elegendő árnyékot adott, hogy lehessen alatta üldögélni, olvasgatni. Gergő vagy nagyon okos, vagy sokat tapasztalt ezen a túrán! Szemmel láthatóan jól érzi magát, nem beszélve rólam, aki dúl-fúl mérgében. Példát kellene vennem róla, ismerem el magamban. Bármilyen körülmények között feltalálja magát, soha nem panaszkodik, nem hibáztat másokat. Csak mindent elfogad úgy, ahogy az van. Rájövök, ha az ember a természetet járja, ez jó taktika lehet. (Azonban vannak olyan élethelyzetek, amikor a feltétel nélküli elfogadás nem célravezető.) Letelepszem a zsebkendőnyi árnyék szélére, Gergő szorít valamennyi helyet. Sörözgetek, beszélgetünk, nézem a többiek cihelődését. Úgy látom, hogy mindenki megpróbálja a legjobbat kihozni a nem túl előnyös körülményekből.

Újra visszamegyek a faluba, érdeklődöm a „bus stanica” holléte felől. Megint a fejembe veszem, hogy elmegyek a kocsimért Szendrőre, ha jön busz egyáltalán. Ez jó délutáni időtöltés lesz. Mutatja egy asszony az irányt, hogy hol találom. Az út mentén áll egy magányos kicsi épület, ami akár még buszmegálló is lehet. Iszonyat lepukkant, romos, belül mindenféle ürülékkel spékelve. A koszos ablakokra belülről halálhirdetéseket ragasztgattak ki, van itt még 10 évvel korábbi is. Helyi szokás lehet. Pad nincs, menetrend talán soha nem is volt kitéve. A helyiek tudják fejből a menetrendet, idegen erre úgysem jár. Klassz! Ismét bebizonyosodott: a Balkán az Balkán. De hagyjuk az előitéleteket – lesz még rosszabb is (fő az optimizmus). Visszamegyek a házak közé, hátha találok embert, aki segítene megmondani, hogy mikor jön a busz. Hamarosan jön egy fiatalember, megszólítom: „bus, Smederevo?” egyszerű kérdést teszem fel. Szerencsére beszél angolul, így megtudom, hogy 16:45-kor jön a járat. Azt is elmondja, hogy ez a busz Belgrádig megy, Smederevot nem érinti, Pozsarevácnál át kell szállnom másik buszra. Nem jó hír! Egyrészt későn indulok, legalább három óra a menetidő, plusz az átszállás. Mikor érnék oda? Sajnos el kell vetnem az ötletet, hogy ma visszautazzam a kocsiért. Visszaballagok a táborhelyünkhöz, lassan, hisz rengeteg időm van. A hőség továbbra sem szűnik, mit is csinálhat ilyenkor a normál halandó a Duna mellett? Hát fürdik egyet. A folyó vize kellemesen hűvös, tiszta. Ma már nem is kell letusolnom. Fura ez a sok evezős ember. Fél életüket a vízen töltik, de úgy látom nem szeretnek fürdőzni, eddig egyikőjüket sem láttam úszkálni. Ki érti ezt! Dejan eközben kihirdeti, hogy ma nincs vacsora, azt egyénileg kell megoldani és este 7 órakor megbeszélés lesz a holnapi zsilipeléssel kapcsolatban.

Hét órakor gyülekezünk. Dejan pár szóval elmondja, hogy Bruno, a német csapat szóvivője fogja előadni nekünk a tudnivalókat a holnapi nappal kapcsolatban. Bruno sokáig beszél, angolul és németül is vázolja a napirendet, szabályokat. Az eligazítás után Gerivel fölmegyünk a bolthoz, nekem kell valami vacsora féle, az otthonról hozott májpástétomok nem bírták a tábori körülményeket és megbüdösödtek. A kis parkban már több ember is üldögél, a helyi törzsvendégek és a túrázók közül is vannak itt jópáran, mindenki sörözget, beszélget. Leülünk mi is egy padra, eszem pár falatot, bontok egy sört, Geri is. A melletünk lévő padon egy idősebb ember magyarul köszönt minket, hallván, hogy mi is ezt az édes anyanyelvet beszéljük. Micsoda meglepetés! Kiderül, hogy Orsováról jött át még az édesanyja Szerbiába, mert a magyarokat ott nem szívlelték. Hosszan beszélgetünk, napi politikáról, régmúlt eseményekről, Ceausescu időkről, a Djerdap erőműről és még sok mindenről. Közben Franz (az osztrák bohém) is odatelepszik közénk, Gergővel felváltva fordítjuk neki, hogy miről is beszélgetünk. Ő előadja, hogy imádja a magyar fürdőket, főleg a budapestieket. Ezen belül is azokat amelyek még nincsenek felújítva, mert élvezi a kommunista retro hangulatot. Nem tudja megmagyarázni, hogy miért. Erre most mit lehet mondani? Késő estig beszélgetünk, majd visszaballagunk a táborhelyünkre. Érdekes módon senki sem rúgott be, de még nem is spicces. Túrám során egyetlenegy evezőst nem láttam részegen. Úgy látszik ez az evezős társadalom már csak ilyen.

A sátram felállítása még hátravan. Nem bajlódom a külső ponyva felhúzásával. Úgysincs hideg éjszaka. Csak pára ne legyen! A kezem gyógyul, beválik a kesztyű. Bebújok a hálózsákba és már alszom is.

 Fotógaléria

Evezés a szorosban

A Mraconia kolostor és az elmaradhatatlan román trikolor

Távolban Tekija falva

Folytatás >