2019.08.07. - TID 6.nap - A vízlépcső

Szinte mindenki egyidőben kel föl. Ma együtt kell indulnunk (elvileg) és együtt kell érkeznünk (szigorúan) a vízlépcső zsilipjének bejáratához 11:00-kor. Nincs kivétel, nem várhatunk senkire, az egész csapatnak egyszerre kell átkelnie. Harminc méter a szintkülönbség. Nem játék! A zsilipelés pedig nem olcsó mulatság. Mindannyian szinte egyszerre bontjuk sátrainkat, egyszerre reggelizünk, egyszerre tesszük vízre a hajóinkat. Geri és én a végére maradunk, tudjuk a távolságot, tudjuk a sebességünket, ergó ki lehet számítani az időszükségletet. Persze nem akarunk sietni, ezért nem húzzuk nagyon az időt a parton. Sátrat bontok, reggelizés, szükségletek elvégzése az út menti bozótban (a budi kritikán aluli). Kajakok vízen, belecsapunk a levesbe – ahogy mondani szokták.

Orsovánál járunk. Már jártam itt két éve a városban. Ehhez nem találok jó netes hivatkozást, ezért itt most egy rövid összefoglaló: A mai Orsova a hetvenes években épült. Korábban a régi Duna-mederhez közelebb volt a település, a Vaskapu vízi erőmű megépítésével jelentősen megnövekedett a vízállás, a régi város – és Ada Kaleh szigete minden régiségével együtt – víz alá került. Érdekes, hogy a kommunista kor emlékét mindezek ellenére őrzik Orsován. Régi üzemen még mindig ott díszeleg az Éljen a Román Szocialista Köztársaság! felirat. Amúgy koszos a kisváros, a balkáni mentalitást nem tudják legyűrni a lakosok. A vízről is elég egyszerű Orsova látványa. Egyetlen érdekessége, hogy a Cserna folyó itt torkollik a Dunába. A torkolat kiszélesedik, több kilométer széles is lehet. (Orsova közelében található Herkulesfürdő, hogy mit műveltek vele a románok, arról jobb szót sem ejteni.) Bruno, a német „führer” keveredik mellém, egy jó darabon együtt evezünk, beszélgetünk. Elmeséli, hogy gyerek korában kezdett evezni és egy Sándor nevű magyar edzője volt. Nagyon tisztelték, sokat köszönhetnek neki, ő volt az, aki abban a német városban meghonosította az evezős sportágakat. Sajnos a vezetéknevére már nem emlékszik.

Orsova után nagy ívű jobbos kanyar következik. Talán most evezünk át Ada Kaleh szigete fölött. Az erőmű megépítésekor a sziget teljesen víz alá került. Bővebben a sziget eltűnésének körülményeiről itt: https://dunaiszigetek.blogspot.com/2015/02/ada-kaleh-halaltusaja.html A kanyarból kiérve feltűnik az erőmű monumentális tömbje, mely keresztben teljesen elzárja az utat előttünk. Ilyenkor meghajolok az emberi akarat és tudás előtt. Nem semmi alkotás. Szovjet tervezés, szovjet kivitelezés. A vaskapu erőmű építéséről itt olvashatsz többet:  Közelebb evickélünk, a jobb oldalon kell maradnunk, mivel a szerb oldali zsilipen fogunk átmenni. Rengeteg időnk van még, több, mint egy óra. Az erőmű előtt egy kilométernyire van egy kiszélesedő torkolat szerű képződmény, beevezek ide. Már többen vannak a parton, hűvös árnyékot keresve. Tengernyi időm van, úgy határozom, hogy megnézem ezt a kis mellékágat, ha lehet rajta haladni, akkor ezzel elüthetem a várakozási időt. Hát nem sok öröm telik benne, alig 500 méter hosszú, tehát nem patak torkolat, csak egy öböl. Sebaj, lehorgonyzom a csücskében és várok. Itt legalább árnyék van.

Várakozás a zsilipkamra előtt

11 előtt pár perccel minden evezős ott várakozik a zsilip bejáratánál, figyeljük a piros lámpát, hogy mikor vált zöldre. Mi pontosak vagyunk, a zsilip kezelők nem azok. Van 11:20 is mire beúsztathatunk a zsilip kamrába. A kamra alatt értsd: 200 m hasszú, 30 méter széles medence, vasbeton oldalfalakkal. Az elülső fal acélból készült. Hármas-négyes csoportokba összekapaszkodunk, a külső ember fogja az „úszóbólyát” (nem tudom a pontos nevét), amely a víz szinttel együtt fog mozogni. Ide kötik ki a nagyhajókat is. Dél körül megszólalnak a hidraulika szivattyú motorjai. Mögöttünk a vízből lassan kiemelkedik egy acél fal, a víz fölött fél méterrel megáll. Mostmár teljesen be vagyunk zárva egy medencébe. A vízszint lassan elkezd süllyedni alattunk. A vasbeton oldalfalak egyre magasabbak lesznek. Fél órába telik, mire elérjük a 15 m süllyedést. Megérkeztünk az első szintre. Most az előttünk lévő kapu kezd el süllyedni, ne nem az egész, csak a fele, ugyanis vízszintesen ketté van osztva. A fotón majd jól látszik. A kapu eltűnik a víz alatt, mi pedig beúsztatunk a küvetkező zsilipkamrába. Amint mindenki bent van és újra összekapaszkodik, a mögénk került kapu ismét kiemelkedik a vízből és bezárja a medencét. Újabb fél óra alatt ismét kiengedik alólunk a vizet, lesüllyedünk a Duna alsó – erőmű mögötti – szintjére. Itt az óriási kapu lassan kinyílik előttünk. Most látszik csak, hogy milyen vastag. Legalább két méter, ha nem több. Nem tömör acél, csak lemezekből épül fel. Belsejében lehet egy-két rácsos tartó. Ahogy nyílik a kapu, úgy tárul fel előttünk a táj. A hegyek eltűntek, csak a román oldalon látszik néhány kisebb domb. Micsoda változás hirtelen! A szerb part szinte teljesen sík, csak egy homokos, löszös magaspart emelkedik a vízszint fölé vagy 10 méternyit.

Ez még a felső szint

A felső szinten még mindig, de már a szint 15 m-rel lejjebb

Most úszunk át az alsó szintre

Az alsó szint kapuja, ez már a Dunára nyílik

Együtt van a csapat

Együtt van a csapat. Mindenki egy zsilipkamrában. Még akár egy laza háziversenyt is rendezhetnénk, ki ér hamarabb Kladovóba, amely még jó 10 km-re van ide. Valószínűleg ez többeknek is felmerült az agyában, mert jópáran főleg a fiatalabb korosztály úgy belekezdett a lapátolásba, mintha azon múlna az életük, hogy minél hamarabb a célba érjenek. Mondhatom, engem is elkapott a versenyszellem. Ha harc, hát legyen harc. Sajnos a zsilipkamra hátuljáról indulok, ki kell még evickélnem a nyílt vízre, itt még nem lehet hajtani, sokan bóklásznak előttem. Az elöl lévők már messze elhúztak, nekem legalább 300 m hátrányom van. Sebaj. Kegyetlen iramba kezdek, nem érdekel az előttünk lévő 10 km. Itt már érezhető a folyó sodrása, a táv teljesítését úgy 45 percre saccolom. Ennyit bőven kibírok ilyen iramban. Sorra előzöm meg a túratársakat, persze többen nem is versenyeznek. Az elején az ausztrál és az amerikai srácok utolérhetetlenek. A távolság egyre növekszik, ők a legjobbak. Féltávnál előttem már csak az ausztrál hölgy és egy német fiatalember húznak keményen. Először a hölgyet előzöm meg – minden elismerésem az ővé, derekasan hajt. Aztán a német srácot érem utol, csntiről-centire haladok el mellette, látom, hogy belehúz, vöröslik az arca, minden ina megfeszül. Ezt így sokáig nem fogja bírni! Ismerem már annyira ezeket a tüneteket. Elmegyek mellette, egy hajóhossznyi távolságot tartok, majd nagyon kicsit visszaveszek az iramból, hogy lássam észreveszi-e, és kap az alkalmon, hogy visszaelőzzön. Igen, észreveszi, hogy lassulok, nem lassul velem, hanem vérszemet kap, megpróbál elmenni. Persze nem hagyom, ez csak egy kis erőfelmérő tanulmány volt. Van szufla a srácban, meg kell hagyni. Jól van, akkor mutassuk meg neki a magyar virtust. Fokozom az iramot, nem nagyon csak annyira, hogy neki kényelmetlen legyen. Húzza kegyetlenül az evezőt, látszik, hogy nagy gyakorlata van a hosszabb távú túrákban. Helyes, így is kell! Kezdek én is fáradni, be kell vallanom magamnak.  Ami mégjobban zavar, hogy a fene sem tudja, hol kell kikötnünk, meddig tart a verseny. Látok valami fal félét a távolban, de hogy ez egy épített rakpart, vagy a kladovoi várfal, azt nem lehet innen megállapítani. A srác a jobboldalamon evez, tehát közelebb van a parthoz, mint én. Fokozatosan húzódik kifelé, ő valószínűleg tudja a kikötés helyét. A belső íven halad, tehát kisebb a távolság. Mostmár látszik, hogy várfal, kirajzolódik az ötszögletű sarok bástya. Ez mögött lesz a kikötés, a tegnapi eligazítás szerint. Innen ténylegesen kanyarudunk a várfal felé, ő a belső íven halad, teljesen rám úszik, de én még mindig egy fél hajóhosszal vezetek, mikor elérjük a bástya sarkát. Én itt lelassítok cirkáló tempóba, eddig érdekelt a verseny. A srác diadalittasan lapátol tovább. A bástya mögötti kikötési ponthoz ő ér hamarabb, én csak jó pár hajóhosszal később. Mellé úsztatok, mosolyogva gratulálunk egymásnak, szép munka volt! Az örömöt látni az ő szemében sokkal jobb érzés, mintha a saját győzelmemnek örülnék. Tényleg, őszintén. Most büszke lehet magára, hogy harmadik lett.

A vár bejárata, belül volt a táborhely

A meredek parton egyedül cipelem fel a kajakomat, hisz még nincs itt senki, akitől kölcsön kérhetném a kiskocsit Baromi nehéz! Az ausztrál és az amcsi hangosan nógatnak, szurkolnak nekem, hogy tartsak ki, minjárt fönt vagyok. Felérek, lepakolok. A várfal egyik bejárata előtt állunk. Itt lesz a szállásunk, a falakon belül. Felfedező útra indulok, hová is üthetném fel a sátramat. Találok egy vízszintes, árnyékos helyet. Ez jó lesz. Visszaballagok a hajómhoz, ekkorra már többen beértek. Akad kocsi is, amelyre felpakolhatom a kajakot. Behúzom a placcomra. A szerbek már készültek a fogadásunkra, hűtött sör vár reánk, tikkadt utazókra. Dejan már régóta itt lehet, igazi kényelmet alakított ki maga körül. Gyorsan leküldök egy sört, átöltözöm városi ruhába, majd irány a város. Ma mindenképpen végre kell hajtanom a kocsim elhozatalát, nem várhatok tovább. Holnap haza kell érnem. Most van időm, még csak délután 1 óra. Meg kell találnom a busz pályaudvart. Hátha van busz korábban is. Az erőd a külvárosban található, kell jó 20 perc mire elérem a belvárost. Itt megkérdezek egy tagot a „bus stanica” felől, aki elmagyarázza, hogy egyenesen, majd a második saroknál balra, onnan 200 méter a pályaudvar. Magam is meglepődöm, hogyan érthettem ezt így meg. Valószínűleg orosz tudásomnak köszönhető, valamelyest emlékszem néhány szóra. Meg is találom. Egyenlőre sehol senki a váróteremben, a jegyiroda zárva. Menetrendet itt sem látni sehol. Kezdek kétségbe esni. Márpedig ma el kell jutnom Szendrőre. Várnom kell, talán később nyitnak. Bóklászom a környéken, találok egy jófajta pékséget (pekaren). Nagyon finom a húsos … Veszek is belőle jópár darabot, az útra is jusson. Mászkálok még a belvárosban le s föl, céltalanul. Meg kell hagyni, aranyos ez a városka, határozottan tetszik nekem. Leülök egy parkban, csipegetem a …. Visszaballagok a pályaudvarra, szerencsére a pénztáros már bent van. A busz 4:30-kor indul Belgrádba, 7:30-kor érkezik Pozsarevacba, ott át kell szállnom. - Persze ha van csatlakozás – teszi hozzá. – És van? – kérdem. Hát azt ő honnan is tudhatná. A busz vállalat nem tudja, hogy 200 km-re arrébb lévő helységből indul-e saját járata. Szerintem elég lett volna a neten megnéznie, de látom, hogy a terhére vagyok, pedig másik utas rajtam kívül nincs a pénztárnál. Megveszem a jegyet, valamivel talán olcsóbb, mint az itthoni díjak. Leülök a váróteremben. Magamban azt tervezgetem, hogy mihez kezdek, ha a kocsimat ellopták. Hol fogok aludni például? Hogy fogom értesíteni Dejant, hogy szóljon a rendőröknek. Ezer kérdés merül fel bennem, de csak arra az esetre, ha nincs meg a kocsi. Ha megvan, akkor nincs min törni a fejemet.

Végre elindul a busz. Elöl foglalok helyet, hogy mindent jól lássak. Gergőnek küldök egy sms-t, hogy ne keressen, mert úton vagyok. Tudom, hogy az út csodás helyen vezet, tulajdonképpen ugyanazt az utat járom végig, mint két évvel ezelőtt. Előre örülök ennek. Újra látom az erőművet, Tekijában a lepukkant buszmegállót, a Kazán-szorost a magasból, Donji Milanovac kedves házait, Lepenski Vir-t, Dobra focipályáját, Galambócot. Itt tartunk öt perc pihenőt. A sofőrtől megkérdezem, hogy lesz-e csatlakozás Pozsarevactól (szerencsére jól beszél angolul). Előkapja telefonját, felhív valakit. -Sajnos nem – rázza meg a fejét. Taxiba kell ülnöm, az pedig 20-30 Euroba kerül. Ki a fenét érdekel most a pénz! Lényeg az, hogy odaérjek. Látom erősen gondolkodik. – Én is el tudnálak vinni – böki ki végre. A műszakot Pozsarevacban fejezi be, ott átadja a buszt a kollégának. Ő utána szabad, ha nem bánom, vele is mehetek Szendrőre. Hogy a fenébe ne mennék! Óriási kő esik le a szívemről. Megoldódott a fuvarom. Innentől kezdve gond nélkül élvezem a további utat. Bekanyarodunk még Veliko Gradistébe, innentől az út már eltávolodik a Dunától.

Pozsarevacba menetrend szerint érkezünk. A sofőr átadja a műszakot, majd beülök a kocsijába, és elhajtunk Szendrő, azaz Jugovo felé. A táv nem nagy, de úgy látom bolyong az emberünk, pedig navigáció segít neki. Útközben beszélgetünk erről-arról. Mondja, hogy saccoljam meg, hogy mennyi lehet a fizetése. Gondoltam, hogy nem lehet túl sok, hiszen Szerbiában elég alacsonyak a bérek, ezt hallomásból tudom. 500 Euróra tippelek, keserűen mosolyog, majd kiderül, hogy 250-et kap kézhez. Itt határozom el, hogy bőkezű leszek hozzá, amiért bevállalta a fuvarozásomat. Végre-valahára megérkezünk a parkolóba, ahol öt nappal ezelőtt a kocsimat hagytam. Itt van, megvan! Ilyen boldog mostanában nem voltam. Örömömben a kezébe nyomok 50 Eurót, pedig csak 20-at kér. – Sir, you are a gentleman. – búcsúzom el tőle. – No, no! YOU are the gentleman - vágja rá, mikor meglátja az ötvenest. Minden jó, ha a vége jó!

Este 9:30 van. Belekezdek az utazásba, vissza Kladovóba. Ugyanaz az út, csak visszafelé és vak sötétben. Keskeny, ismeretlen utakon, tele alagutakkal, kőomlásokkal, meredek szakadékokkal. Ez van! Jobb, ha ma visszaérkezem, akkor holnap korán el tudok indulni hazafelé. Egy helyen állok csak meg: ez pedig a magaslat, ahol a Kis-Kazán fentről tárul elénk. Lekapcsolom a kocsi lámpáit, a motort leállítom. Furcsa ez így éjfél tájt. Sehol senki, csodálatos nyugalom honol a tájon, a Tejút sűrűje fenn az égen. A Duna alant nyugodtan, rezdületlenül aluszik. Szellő sem rebben, kabóca sem ciripel. Némaság. Milyen lehetett itt állni századokkal ezelőtt? Mikor még nem voltak utak, autók, erőművek, tv, telefon és mindaz a sok szarság, amely kiszakított minket, embereket a természetből. Csak a természet volt, s benne az ember, ugyanolyan egyszerűen, tisztán, mint a maga környezete. Egyek voltak, egységben működtek. Így a sötétben is kirajzolódnak a magas sziklaormok. 

A román nemzet-tudat éjszaka sem húnyhat ki!

Szemben a Decebal torzó kivilágítva, a Mraconia kolostor pedig a román trikolor színeiben „pompázik”. Az a népség amely az utóbbi 60 évben 6-szor árulta el a szövetségeseit, "büszke" lehet elődeire. A román nemzet-tudat éjszaka sem húnyhat ki! Ez annyira lefáraszt, hogy el is megy a kedvem a további merengéstől. Itt hagyom ezt a tájat, de képét eltárolom, báját örökre a szívembe zárom.

Éjfélkor érkezem meg a Kladovo erődhöz. A külső parkolóban állok meg, a kocsiban fogok aludni. Pár cuccért bemegyek még a táborhelyre, a kajakban van a matrac, párna, hálózsák. Megágyazok, és elteszem magamat holnapra.

Fotógaléria

Az erőmű közelében gyülekeztünk

Visszatekintve, immár 30 méterrel alacsonyabban

Folytatás >