Korán reggel, 6 órakor ébredek, ki is bújok azonnal a sátramból. Néhányan már előrébb vannak, mint én, azaz már hajtják össze a sátrat. Ők a koránkelő csoport. Végülis megvan az előnye a korai indulásnak, bár én annál kényelmesebb vagyok. Most szabadság van, nem fogok semmilyen stresszeset csinálni. Megáll az idő, azaz most mindenre van időm, amit munkás hétköznapok közben nem tudok megtenni. 8 órakor indulásra készen vagyok. Kis sorbanállás alakul ki a rámpa előtt, ahol a kajakokat tesszük vízre. Sebaj. Időnk rengeteg van. Ennek ellenére vannak sietős túratársak, akik előre mennek, nem tudom, hogy mi lehet annyira fontos nekik. Én pillanatok alatt teszem vízre a kajakot (sajnos többen nem így vannak ezzel), hogy másokat ne kelljen várakoztatnom. Amikor már vízen vagyok, onnantól kezdve szabadnak érzem magam. Egyedül megyek, nincs társam, még nem ismerek senkit. Az egyedül lét soha nem zavart engem, mert bármikor, bárkivel könnyen megismerkedem, váltunk pár szót, azután mindenki megy a dolgára. Értsd: megy a saját tempójában. Én általában gyorsabban megyek, mint a többiek, nem azért, mert a többiek piskóták, hanem mert én szeretem gyorsan letudni a távot, utána pedig ellazulni. A többség a lazulást a túra közben végzi (lehet, hogy nekik van igazuk??).
Hegyvidéki tájon haladunk. A Duna bal part egyenlőre Németország, jobb part Ausztria. Ez így van még 10 km-en keresztül. Engelhartszell nem sokat mutat a folyó felől, biztos vagyok benne, hogy a városka bentebb sokkal szebb és izgalmasabb. 14 km után érjük el az első erőművet (Kraftwerk), amiből összesen 9 db lesz a teljes osztrák szakaszon. Már 5 km-rel az erőmű előtt jelzőtábla figyelmezteti a hajókat. A nagyhajóknak innen kezdve lassítaniuk kell. Egy erőművet két módon lehet leküzdeni csónakkal: zsilipelsz vagy átemelsz. A zsilipelés hosszadalmas, esetleg rengeteget kell várakoznod előtte. Az átemelés macerásabb, de gyorsabb. A jobb oldalon lesz az átemelési pont . Az erőmű előtt kb. 100 méterre látszik a rámpa, ide kormányzom a kajakot. Néhányan vannak előttem, kicsit várni kell.
Most leírom hogyan lehet a kiszállást leggyorsabban elvégezni: Kifuttatom a hajó orrát a rámpára. Kiszállok a hajóból, természetesen fél lábszárig a vízben állok, de ez egy vízitúrán elkerülhetetlen. Leoldozom a kiskocsit a hajó tatjáról, felteszem a két kereket (én mindig leveszem a kerekeket a vázról). Leállítom a kocsit a hajó mellé, majd a hajót a faránál megemelve rárakom a kocsira. Úgy, hogy a kocsi nagyjából a kajak közepére kerüljön. Két hevederrel rákötözöm a hajót a kocsira. Kész! Lehet húzni a szerelvényt. Ha túl sokan várakoznak, akkor még azzal lehet meggyorsítani a kiszállásokat, hogy a hajót egy túratárs segítségével felviszed a rámpa tetejére, ahol már vízszintes a talaj és ott rakod a kocsira. Így nem kell az utánad érkezőknek várni rád.
Az "Jochenstein" erőmű lélegzet elállító. Hatalmas alkotás. Ilyenkor látható, hogy mire képes az Ember. Ennyi betont, vasat, tudást és munkát hogyan lehet felhalmozni? Hány ezer év kellett a homo sapiensnek, hogy ilyet meg tudjon csinálni? És működik! Síri csendben. Egy pisszenést sem hallani az erőműből. Nem zuhog alá a víz. A turbina lapátok a meder aljához közel vannak elhelyezve, ott zúdul rájuk a több bar nyomású és óriási mennyiségű víz. A turbina meghajtja a generátort, ami előállítja a váltakozó áramot. Ingyen energia, persze az elején kell egy "kis" anyagi befektetés.
A Duna menti kerékpárúton találjuk magunkat (ez minden egyes erőműnél így lesz). Figyelni kell, miközben vontatjuk hajóinkat, hogy a kerékpárosokat ne zavarjuk. Úgy 300 m vontatás után, az erőmű másik oldalán feltűnik több rámpa is, ahol újra vízre rakhatjuk hajóinkat. A vízreszállás - nyilvánvalóan - fordított sorrendben történik, mint a kiszállás. Nagyon sokan, nagyon sokáig tudnak bénázni, ezért általában elkerülöm a tumultust.
Az alvíz gyorsan folyik, itt ugyanis a folyónak nem állja semmi sem gátját - legalábbis a következő erőműig. Nagyon jól jön ez a gyors víz, mert gyorsan fogynak a kilométerek. Kicsivel az erőmű után kanyarodik el a német határ a Dunától. Innen már a folyó teljes szélességében Ausztriához tartozik. Hajók jönnek-mennek mellettem. Az időjárás megfelelő, se nem meleg, se nem hideg. Felhő borítja az égboltot. A folyó mindkét oldalán hegyek emelkednek, néhol magas, függőleges sziklafalak tűnnek elő a fák közül. Tetszik ez a táj, az itthoni Dunaparttól teljesen különbözik. Települések nemigen vannak. Az a néhány amelyek mellett elhaladok, gyakorlatilag egyutcás falucskának tűnnek.
A Schlingen-t (hurkot) már messziről fel lehet ismerni, mivel megélénkül a motorcsónak forgalom és több szálloda is áll a parton. Itt a folyó egy 180 fokos hajtűkanyart csinál balra, azután meg rögtön jobbra. Az első kanyar a nevezetesebb, ide épült az idegenforgalom. Egy jó kikötő helyet kell találnom, de a partot mindenütt nagy terméskövek szegélyezik. Kihúzódom a part közelébe, hogy alkalmas helyet találjak a kiszálláshoz. Hamarosan vitorlás árbócokat pillantok meg a partfal mögött, ami kikötőt jelent. All right, a kiszállás biztosítva van. Hamarosan meg is találom a sólyát. Ennél alkalmasabb hely nem is létezhet. Kiszállok a hajóból, leparkolok a sólya szélén. Remélem, hogy nem lesz útban senkinek. Ha meg igen, akkor majd arrébb teszik. Ausztriában nem tartok attól, hogy valami eltűnne a hajómból.
Felöltöm a túracipőmet, a legfontosabb dolgokat berakom a kis zsákomba és elindulok megkeresni a túra ösvényt. Ugyanis van itt a hegyen fenn egy kilátó, ahonnan pompás fotókat lehet készíteni a Donauschlingenről. Hamarosan meg is lesz, az egyik szálloda mögül indul. Táv: 1,4 km, idő 25 perc, a tábla szerint. Ez semmi. Sűrű erdőn vezet keresztül az ösvény. Mire felérek, azért megérzem. A látvány kárpótol minden fáradságot. Valóban ez a legszebb része a Dunának, egyedül a mi Dunakanyarunk vetekszik hasonló népszerűséggel. Tíz percet töltök fenn a kilátóban, ezer fotót készítek, aztán ballagok vissza. Útközben találkozom a három felvidéki sráccal, ők akkor jönnek felfelé. Mások viszont nem jönnek. Hogy lehet, hogy egy ilyen hely nem érdekli a túratársakat?
Csak 4 km van hátra a mai etapból. A tábor a következő hajtűkanyar közepefelé van. A település neve Inzell. Ámbátor a kempingen és néhány házon kívül nincs itt semmi. Hajómat bevontatom a kempingbe, keresek egy árnyékos helyet, - ugyanis időközben eltűntek a felhők - a sátrat felállítom, berendezkedek. Le kellene fürdeni. Igazság szerint nem is érdekel, hogy hol van a vizes blokk, a Dunát választom. Veszettül hideg a víz. Nem is maradok benne többet 3-4 percnél. Ez pontosan elegendő ahhoz, hogy az izzadságot lemossam magamról és az átmelegedett izmaimat lehűtsem. Még csak du. 3 óra. Enni kellene valamit. Itt van például a St. Nikolaus vendéglő (nincs is más). Percig sem hezitálok, hol fogok kajálni. A változatosság kedvéért Wiener schnitzelt rendelek és egy sört. 19 Eur zusammen. Az asztalnál ül egy túratárs. Wie gets heute? - kérdem. Beszélünk pár sort, bemutatkozás. Mondom, hogy Ungarish vagyok, erre ő tört magyarsággal folytatja. Dióhéjban: Ausztriában született, itt is élt mindigis, viszont a szülei 56-os magyar menekültek, akik Bécsben találták meg új hazájukat. Mik vannak?
6 órakor eligazítás, most mutatkozik be a hölgy aki végig fog minket pesztrálni az osztrák szakaszon. A TID-en ez jellemző, hogy minden országban van egy pedellus, aki végig kiséri a csapatot, ellátja annak minden búját-baját. Kifizetem a részvételi díjat, 60 Eur. A nap további része beszélgetéssel telik el, főleg a felvidéki magyarokkal. 9 óra felé elég fáradtnak érzem magam, hogy lefeküdjek. Hideg lesz az éjszaka, mivel egy szűk völgyben vagyunk, aminek az alján ott csordogál egy folyó. Tuti, hogy reggelre minden vizes lesz. Így is lett.
Megjegyzések