2019.08.03. - TID 2.nap - A leghosszabb nap

Reggel 5-kor ébredtem. Mint a villám, úgy másztam ki a hálózsákból, ugrottam ki a kocsiból. Uram Jézus! Ezek már felkeltek és pakolásznak. Egyesek már a sátrat is lebontották, éppen a reggelijüket eszegetik. Geri is a kis kemping sámliján üldögélt és szerénynek mondható reggelijét készítette. Lóhalálában összerámoltam a cuccaimat, a kocsiból átpakoltam a szükséges dolgokat a hajóba. Mindent rendszereztem még egyszer, nehogy valami itt maradjon. Kutyafuttában bekaptam pár falatot reggeli gyanánt. A kocsival kihajtottam a kemping területéről és az étterem előtti parkolóban állítottam le egy fa alatt. Visszagyalogoltam a kempingbe, Geri már eltűnt, itt hagyott. Persze nem beszéltük meg, hogy együtt megyünk. A hajómat lecipeltem a partra, hatalmas terméskövekkel van kirakva, alig találtam megfelelő helyet a hajó vízre eresztésére. Térdig gázoltam a csúszós kövek közé, egyensúlyozva a 60 kg-os hajóval. Egy nagyobbacska kőre álltam, innen másztam be a kajakba. Végre vízen vagyok! Hatalmas érzés!

Kievezek a folyó közepére. Ismerkedem a hajómmal. Elég könnyen siklik a súlya ellenére. Határozottan tetszik! Az ülése kényelmes. Van háttámla, amiről nem tudom eldönteni, hogy jó-e vagy rossz. Eddig mindig olyan hajóban eveztem, amelyben nem volt háttámla. A verseny és portya kajakokban ugyanis nincs ilyen. Az egész folyó az enyém! Bárhová mehetek rajta. A túloldalra, vagy az innensőre, vagy maradjak középen? Határtalan szabadság fogja el az embert a vízen. Nincsenek szembejövők, nincsenek gyorsabban haladók, nincs kereszteződés, mindenki egyirányba tart egy 500 m széles víziúton, ahol jelenleg éppen 3-4 kajakost látok. Gyerünk, húzzunk bele, nézzük mit bírok, mit bír a hajó!

Szendrő vára a Dunáról nézve

A kora reggeli felkelő napot vékony szürke felleg kezdi elhomályosítani. Jobboldalon Szendrő vára látszik, (https://varak.hu/latnivalo/index/2026-Smederevo-Szendro-Smederevo-Szendro/) utána borzasztó iparnegyed. Valami vasolvasztó vagy ilyesmi nehézipari létesítmény, akár Dunaújváros. Fúj! Ocsmány. Elérem a hidat, mely Keve várához vezet át. Pár száz méterrel előtte karcsú, jellegtelen híd, amelyen kábelek, csövek haladnak keresztül. Már 3 km-t megtettem. Van még 57. A mai szakasz ugyanis 60 km lesz. Nem a legjobb kezdés. Mindjárt a leghosszabbal kezdeni. Sorban előztem le azokat a túratársakat, akik korábban indultak. Ezen nem is csodálkozom, hiszen jó erőben vagyok, ismerem a képességeimet. Tudom, hogy ezt a tempót a „végtelenségig” tudnám tartani. Aki mellett elhaladok, azzal váltunk néhány szót. Két Ausztrál hölgyet érek utol, úgy látom nem sok kedvük van beszélgetni, nekem pedig mennem kell, így egy „see you later”-rel búcsúzom tőlük, s felveszem a saját tempót. Arrébb egy osztrák kajakos kérdi honnan jöttem, pár szóval bemutatkozunk. Ő Franz Innsbruckból, láthatólag nagyon élvezi a túrát, ugyanis hanyatt fekszik a hajójában és a haladást a vízre bízza. Életművész – könyvelem el magamban.

Elöl a kábel híd, mögötte a Kevére vezető közúti híd

Hasítom a vizet, már 10 km megvan, pedig csak egy órája indultam. Ha így mennek a dolgok, akkor öt óra múlva megérkezem a szálláshelyre. Kezd élénkülni a szél, szerencsére hátulról fúj. A folyó azonban kanyarodik és onnantól már erős oldalszelet kapok. Ajaj, ez már kissé erős! A hullámok kezdenek egyre nagyobbak lenni. Próbálok szélárnyékot keresni, ami azt jelenti, hogy közel kell húzódni a szél felőli parthoz. Itt a fák felfogják, és a hullámok is kisebbek. Kényszerpihenőt kell tartanom. Nem most akartam, csak 20 km-nél. Nem találok kikötésre alkalmas partot, vagy település van, vagy meredek partfal, vagy növényzettel sűrűn benőtt part vagy egyéb akadály. 16 km-nél a bal parton meglátok egy kavicsos részt, nem túl hosszú, de megteszi. Itt kötök ki. Megeszek két darab műzli szeletet, meg egy kevés vizet iszom. A szél nem csillapodik, szakadatlan fúj, szerencsére nincs hideg. Meleg sapkát húzok a fejemre, mert úgy nézem, hogy eső is lesz. Lóg már a lába nagyon. Ezen pihenő után visszaülök a hajóba és a spicómat felteszem a beülő peremére. Bármi eshetőségre…

Kievezek a folyó közepére, mert úgy nézem, hogy a látóhatár végén mintha jobbos kanyar lenne. Itt a folyó már legalább 2 km széles. A szél továbbra is erősen fúj baloldalról. Kisvártatva egy hajókürtöt hallok a hátam mögött közvetlen közelről. Rémültem kapom hátra a fejem, egy nagy motoros uszály jön felém, pontosan az útjában vagyok. Hogy a fenébe nem hallottam!? Persze, a szél miatt. Gyors evező csapásokkal térek ki előle a balpart irányába. Komótosan úszik el mellettem, egy-két kilométeren keresztül próbálok mellette maradni, de azután győz a technika. Veszteglő uszály mellet haladok el. Gázolaj szaga csapja meg az orromat. Francba, beúsztam egy óriási olajfoltba! A fene vigye el ezeket a folyami hajókat és matrózokat. Miért nem figyelnek a szennyezés elkerülésére? Pont azzal nem törődnek, ami a megélhetésüket biztosítja, a folyóval. Oktondiság! Húzom tovább az evezőt rendületlenül. Fáradtságnak jelét sem érzem. Nagy örömömre utolérem Gerit. Ez az első alkalom, hogy együtt evezünk. Kicsit lassítok, de nem kell nagyon, mert Geri is elég jól nyomja. Neki ez talán a 45-dik napja a vízen. Egyben csinálja meg a teljes Dunát. 72 nap kell hozzá. Hihetetlen! Vannak még ilyen emberek, akik erre képesek. Minden tiszteletem az övék. Beszélgetünk, viccelődünk. Menjen az idő, fogyjon a távolság – ez a lényeg. Bennem pezseg az energia, gyorsabban kell mennem, úgy érzem. Elbúcsúzom Geritől és az én jól bejáratott tempómra váltok.

Zsilava szigeténél járok. A szél elül, a víz tükörsímává válik. Nehéz pára száll a folyóra, a látótávolság úgy száz méternyi. Síri csend. Egy apró fodrozódás sincs a felszínen. Tudom, hogy ez mit jelent. Nem is sokat várat magára. Zajjal jön, fokozódik és egyszer csak rám tör a zápor. Sűrű, kövér cseppekben esik, vadul, haragosan. A víztükör mintha porzana tőle. Félelmetes és egyben csodás. Pillanatok alatt ázik át a pólóm, a sapkám. Eközben húzom tovább az evezőt. Nem érdemes semmit sem tenni, arra sincs idő, hogy esőkabátot húzzak föl, de nem is érdemes. Ahogy jött a zápor, úgy el is fog menni. Inkább élvezem a helyzetet, minthogy panaszkodjak miatta. Ugyan nincs is kinek panaszkodni, teljesen egyedül vagyok. Az esőcseppek az arcomba csapódnak, jobb lesz inkább megállni. A hajó mostmár nem mozdul. Lebegek a Duna közepén, tükörsíma vízen, melyet csak a becsapódó esőcseppek borzolnak össze. Élvezem ezt a színdarabot, hisz nekem játszik most a természet. Én pedig azzal tisztelem meg, hogy nem mozdulok, csak figyelem és élvezem az előadást.

Mint egy nagy tó

A zápor elcsendesedik, továbbáll. Csurom vizes ruhában húzom tovább az evezőt. Úgyis megszárad rajtam a ruha, fölösleges bármit is tenni. Lassú szellő kezd lengedezni. Most járhatok az út felénél. 30 km-t eveztem eddig, mostmár kezdem érezni a vállamat, a fenekemről nem is beszélve, teljesen elzsibbadt. Pihenőt kellene tartanom, hogy legalább a lábaimat kinyújtóztathassam. A jobb part mellé húzódom, de nincs kikötésre igazán alkalmas hely. Meglátok a távolban egy fehér motorcsónakot kikötve a parton. Az lesz az én helyem is – gondolom. Amint odaérek látom, hogy a csónak teljesen elfoglalja a zsebkendőnyi szabad partot, körülötte sűrű növényzet. Időközben utolérem a norvég evezőst. Egy darabig együtt haladunk, beszélgetünk. Egyre nehezebben értjük meg egymást, ugyanis a szél megint felerősödött. A folyó itt legalább öt km széles. Egyre nagyobbak a hullámok, teljesen oldalba kapják a hajót. A szél próbálja kicsavarni az evezőt a kezeimből, de tartom, nem engedek neki. Gépiesen húzom a vizet, a norvég srácot magam mögött hagyom. (Mivel nem mutatkoztunk be egymásnak, az Amundsen nevet adom neki.)

Mindkét kezemen a vízhólyagok egyre inkább kezdenek kellemetlenné válni. A harmadik kilométernél éreztem először, hogy itt gondok lesznek. Nem is értettem, hogy miért kezd el pirosodni egy helyen az ujjam, mikor már számtalanszor eveztem hosszú távot és soha semmi bajom nem volt ezzel. Most azonban már minden ujjamon megjelent egy-egy vízhólyag. Még nem szakadt ki egy sem, de majd ki fog, csak idő kérdése.

Meg kell állnom, nincs mese. Az első lehetséges partszakaszon ki kell kötnöm. A fenekem annyira fáj már a hosszú üléstől, hogy minden perc egy kínlódás. Ramska Tvrdava erődítmény közelében járok. A folyó itt legalább 4 km széles, olyan mint a Balaton. Az Északi szél kegyetlenül fúj, óriási hullámokat korbácsol. Szerencsére a tengeri kajak szépen küzd a hullámokkal, nem fúródik beléjük, hanem ügyesen felsiklik a tetejükre. Ennek ellenére azért nem bánnám, ha alább hagyna a szél. A kajak kormánya is egyre rakoncátlankodik, állandóan kell nyomnom a jobb oldali pedált, hogy egyenesben tartsam a hajót. Egyszóval, nem túl ideális a helyzetem. Úgy érzem, hogy kezdenek összecsapni a hullámok a fejem fölött (átvitt- és szó szoros értelemben is). Szükségem van pihenésre és arra, hogy kicsit rendezzem a soraimat.

A jobb parton észreveszek egy „beach”-et. Rövid, kavicsos part, néhány napernyő szerű tákolmánnyal. Amolyan szerb style (ami azt jelenti, hogy nagyon lepukkant). Egy jókora hullámmal kidobatom magam a kavicsos fövenyre. Kipattanok a hajóból, kivonszolom szinte teljes egészében a partra, máskülönben elvinnék a hullámok. Mindenem csurom víz lett, de sebaj, nincs hideg. Végre felállhatok! Végre megszáríthatom a kezeimet! Mostmár nyolc ujjamon van vízhólyag, melyek ki is fakadtak annak rendje szerint. Elég égető az érzés. Sebaj. Eszem egy műzli szeletet, iszom pár korty rostos gyümölcslevet. Kisvártatva kiköt egy másik kajak ugyanitt, egy ausztrál hölgy érkezik vele. Bemutatkozunk, beszélgetünk. Rettentően hadar, de azért megértem. Allison a neve és úgy kerül ide Ausztráliából, hogy évek óta Szerbiában dolgozik, hogy mit, arra már nem emlékszem. Az ő kezén is már több helyen hiányzik a bőr, azt javasolja, hogy evező húzásnál ügyeljek arra, hogy ne merüljön a kezem a vízbe. Több órás evezés után a bőr annyira kiázik és felpuhul, hogy sérülékennyé válik. Nem butaság amit mond, kipróbálom ezután. Ő ismét vízreszáll, dacolva a szembejövő hullámokkal. Én is követem kisvártatva. Kapok némi vizet a hajóba, a hullámok gondoskodnak erről. Nesze neked száraz kéz! Hogy a fenébe tartsam szárazon a kezem ilyen hullámverésben?

A Ramska Tvrdava környékén

A táj megváltozik. Az eddigi dombokat alacsonyabb hegyek váltják fel. Kétségtelenül közeledünk a Kárpátok vonulataihoz. Hamarosan elérjük a Román határt, innentől a Duna határfolyó Szerbia ás Románia között. I A szabály szerint innentől a szerb partokhoz közel kellene eveznünk, a határt nem szabadna átlépni, de úgy veszem észre, hogy ez senkit sem érdekel, sem a túrázókat, sem a hatóságokat. Itt a meder leszűkül és a folyam D-i irányba fordul. Végre! Erre vártam! Hátszél! Hurrá! Repül a hajó. A hullámok úgy tolnak, akár egy szörfdeszkát. Gergőt pillantom meg nem messze előttem. Amíg én abajgattam magamat a parton, ő szépen komótosan visszaelőzött. Néhány evezőcsapással utolérem. Panaszkodom neki, a helyzetemet ecsetelem, hogy kezd minden rosszra fordulni nálam. Vígasztal, hogy ez lesz még rosszabb is. Megnyugszom ettől. Beszélgetünk minden ökörségről, közben jókat nevetünk. A túra kezd túlélő túrába váltani – részemről az agonizálás jelei kezdenek mutatkozni. Már csak 12 km van hátra a navigációs okosórám szerint. Ez legfeljebb egy óra evezés. Hacsak… meg nem állunk valahol.

Határozottan tetszik nekem ez a táj. Keskenyebb (emberibb léptékű) folyó, 500-600 m magas hegyekkel övezve. Kétség kívül ez már a Kárpátok. Hát ezt is megértük! Itt van amiért jöttem. Igaz, még csak az előörs, de már ez is valami. Lóg a lába az esőnek. Nem is sokat várat magára. Újból kapunk egy jókora záport, csak azért, hogy ne unatkozzunk. Nem tart soká, ahogy ez errefelé szokott lenni. A folyó megint K-i irányba fordul. Most Gergőn a sor, neki kell megállnia pihenni. Ki is kötünk – szabálytalanul – a román parton egy villa magán partszakaszán. Úgysincs ilyenkor itt senki. Gergő felfal egy almát, plusz egy műzli szeletet, amit adok neki. Én is eszem egyet, bár ezelőtt pár km-rel már túl voltam ezen. Úgy fél órát elidőzünk a parton. Néhány evezős-társ tovatűnik a távolban. Komótosan, állhatatosan eveznek. Rutinos túrázók, vannak olyanok, akik Ingolstadt-tól húzzák az evezőt.

Veliko Gradiste már nincs messze

Elindulunk az utolsó szakaszra, ezt már „fél lábon” is meg lehet tenni. Talán 8 km lehet hátra. A bal parton hegyek magasodnak, a jobb part sík. Dicső Nagy-Magyarország, hová lettél? Ezek a hegyek valaha a Magyar Királyság részei voltak. Keserűség fog el minden egyes alkalommal, amikor az ősi, száz évvel ezelőtt elszakított területeken járok. Bárcsak a miénk lehetne újra! Elhessegetem ezt a gondolatot – mint megannyiszor – nem érdemes a múlton rágódni, a játszmának még úgysincs vége, nem is lesz soha, amíg világ a világ. Minden változik: népek jönnek-mennek, eszmék, vallások születnek s pusztulnak, a bolygónk, sőt az univerzum is egy nyugtalan, változó massza.

Míg ezen töprengek a hajó halad tovább a széles, hullámzó vízen. Feltűnik a bal parton a város - Veliko Gradiste sziluettje. Ez erőt ad nekem, látszik már a cél. Még néhány száz evező csapás és megérkezünk. A kőből kirakott, magas rakpart mellett nagy hajók vannak kikötve, egy szállodahajó és néhány uszály. Benavigálom a kajakom a nagyhajó és a rakpart közé, itt nincsenek hullámok. Jellemzően a szervezésre, semmi kikötésre alkalmas műtárgy – pl. móló, sólya – nincs, így megállok egy vaslépcső mellett és kihámozom magam a hajóból. Segítséget kell kérnem a hajó kiemeléséhez, egyedül nem bírnám el. Én is segítek a többi túrázónak akik most futnak be. Vigyázni kell a kiemelésnél, egyes hajók annyira meg vannak pakolva, hogy előfordulhat eltörik, ha rossz helyen fogjuk. Az ausztrál hölgy is besiklik, fogjuk a hajóját négyen is, de ez még így is olyan, mintha sóval lenne megrakva. Mit rakott ez ebbe? Hihetetlen, hogy egyesek miket cipelnek magukkal. Biztosan sok fölösleges holmit. (Később láttam, hogy egy német túratárs még egy bilit is hozott magával, éjszaka nem volt kedve kimenni. Reggel pedig az éjjeli edény tartalmát a sátor mellé ürítette. Nesze neked kultúra!) Kiskocsira kötöm a hajómat és elvontatom a száz méterre lévő táborhelyre. Egy parkban kapunk helyet, a városatyák ezt nevezték ki a TID túrázók számára. A park elég nagy mindannyiunk számára, szépen ápolt fűvel. Fák is akadnak benne, úgyhogy kajakomat lerakom egy fa alatt jelezvén, itt én fogok sátrat verni.

Változatosság kedvéért, elered az eső, nem hevesen, csak olyan szolídan. Hagyok minden cuccot a kajakba bezárva amíg meg nem szűnik az égiáldás. Behúzódom addig a fa alá és nézem a többieket, ki mit csinál, mi is a szokás egy ilyen táborhelyen. Most tanulom ezt, soha életemben nem vettem részt több napos vízitúrán. Nem mintha nem lenne elképzelésem, hogy mit kell tennem. Először is úgy döntök, hogy a fa alatt állítom fel a sátrat, mert itt nem lett vizes a fű. Öt perc alatt megvagyok a sátor felállításával, bepakolom az önfelfújó matracot, a hálózsákot és a felfújható párnát. Ezek a legszükségesebb felszerelési tárgyak. Előkerülnek a hajóból a ruhák is. Száraz pólót és rövidnadrágot húzok magamra. Istenem, de jó érzés megint szárazban lenni! Ledőlök a matracra, pihenek egy keveset. Mellettem Gergő is már felállította a sátrát, ő is tesz-vesz még, majd elcsendesedik. Gondolom ő is megpihen kicsit. A 60 km evezés rányomja bélyegét az ember fizikumára, bár nem mondhatom, hogy nagyon fáradt lennék. Inkább érzem magam feldobottnak, a táv sikeres megtétele miatt, a rendkívüli teljesítmény elérése miatt, a társaság miatt, a táj miatt, az új élmények miatt. Mind-mind egy-egy lélek emelő dolog. Nem is maradok sokáig a sátorban, előbújok, körbejárom a rögtönzött kempingünket, a rakpartot, váltok egy-két szót az újonnan megismert túratársakkal. Úgy látom, hogy mindenki happy, jól érzi magát. A rakparton megállva csodálom a szemközti hegyeket. A folyó még mindig haragos, állhatatos szél korbácsolja vizét. Néhányan még most érkeznek meg, egyesek a hajó kivételével bajlódnak. Örülök, hogy én már túl vagyok ezen.

Visszamegyek a sátramhoz, Gergőt szólítom, nem alszik szerencsére. – Menjünk be a városba – javaslom.  Vegyünk pár sört, szomjas vagyok nagyon. Nem kell nógatnom, neki is szüksége van pár dologra, amit meg kell vásárolnia. Elindulunk egy utcán, nem túlzottan ápolt épületek látványa fogad. Úgy tíz perces gyaloglás után elérjük a városközpontot – legalábbis úgy gondolom, hogy ez lehet a központ, mert igen nagy élet folyik itt. Ez már jól néz ki, igényes park, kávézók, kicsi boltok sorakoznak. Autók, emberek nyüzsögnek, pezseg az élet. Egy boltba beugrunk, én veszek három doboz sört, Gergő zöldséget, gyümölcsöt, és a Jóisten tudja mit még. A bolt előtt megiszom az egyik sört, annyira szomjas vagyok. Bevásárlás után visszaballagunk a táborhelyünkre. Itt Dejan közli az esti programot, 7 órától kaja osztás a park túlsó végében, a színpad előtt.

Hétkor ott van mindenki, nemcsak a túrázók, hanem az egész város lakossága. Hétvége van, ami Szerbiában egyértelműen a bulizást jelenti. Mi megkapjuk a vacsoránkat, finom szerb kaja, káposzta, hús, kolbász. Lehet repetázni is. A parkban több helyen is grillező működik, ezek a lakosságnak készítik az ínyencségeket. A színpadon váltják egymást a zenekarok, egyenlőre heavy metal szól, nem túl profi bandától, legalábbis az énekes elég gyengén „muzsikál”. Ránk sötétedik, a vacsorán túl vagyunk, ki-ki szállingózik vissza a táborhelyre. Úgy látom mindenki korán nyugovóra tér. Tíz óra felé már az egész tábor elcsendesedik. Csak a helyi fiatalok bóklásznak a rakparton, szerelmes párok halkan összebújva andalognak, harsány fiúbandák szedik lábukat sietősen valahová, fiatal lányok csoportja sétál fel s alá, míg mi alszunk. A zene a park másik felében hajnal négyig szól, majd az is elhal, és a tájon úrrá lesz a csend. A Duna is csendes, nem háborgatja sem szél, sem ember. A felszín sötét, csak a rakparti lámpák vetnek rá fénycsíkokat. Majd lassacskán keleten az egyik hegy mögött feldereng a hajnal első pírja.

Folytatás >