2019.06.01. - Izland 3.nap

Gljufrabui Kemping - Skógafoss - Vík - Reynisfjara - Fjadrárgljúfur - Kirkjubejarklaustur kemping

A legjobb kemping. 5:30-kor keltünk. Nem volt nagyon hideg az éjszaka. A szép vízesés most árnyékban van. A Nap csak kb. 12 óra felé kezdi el megvilágítani a szurdokot. Kipróbálom a patakot, azaz beleállok mezítláb. Fél percig sem tudom elviselni a hideg vizet. Reggeli kacsamáj, kenyérrel plusz 3 in 1 kávé. Egy amerikai hölgy van még velünk a konyhában, vele beszélgetünk egy kicsit, néhány foszlányt ismer az Osztrák-Magyar Monarchia történelméből, ami meglepő. 

Reggeli közben elhatározzuk, hogy felmászunk a vízesések felső pereméhez, hátha onnan látszik a gleccser, vagyis az a hótömeg ami a vízesés patakokat képezi. Kissé arrébb kellett mennünk a kempingtől, hogy egy mászásra alkalmas hegyoldalt találjunk – amely nem meredek. Itt nincs turista ösvény, csak mászunk felfelé a füves oldalon. Maximum 100 m magasság leküzdése után fent vagyunk egy kisebb fennsíkon, ahol gyönyörű kilátás nyílik a mind a hegyekre, mind a fennsík alatt elterülő síkságra. Tovább gyalogolunk a szép vízesés irányába, amelyet nagyjából 10 perces sétával érünk el. Több patak is összefut a vízesés előtt. A kürtő peremére kiállva bele lehet nézni, de az alját nem látni. Sokáig bámészkodunk, üldögélünk itt. Szívjuk magunkba a Nap sugarait, a táj szépségét, a hely energiáját. Mikor telítődünk mindennel, visszaindulunk a kempingbe ugyanazon az útvonalon, melyen jöttünk.

A Gljufrabúi vízesés föntről

A kemping, ahol aludtunk. Csak föntről nézve. Távolban egy folyó és az óceán.

Itt talán jobban érzékelhető, hogy milyen magasból zúdul le a víz.

Visszamentünk a kempingbe, összecsomagoltunk, kifizettük a díjat. Elhagyjuk a kempinget – amit igencsak megszerettünk ezalatt az egy éjszaka alatt – és rákanyarodunk az 1-es főútra, amelynek mentén újabb csodák várnak ránk. Jobb kéz felől a végtelen sík föveny, amit a folyók évezredek alatt raktak le hordalékból. Balról az Eyjafjalla meredek oldalai, tele vízesésekkel.

Talán húsz perces autókázás után érkezünk a Skógafoss vízeséshez. Első látásra ez a legek legje, de persze ismerve az adatokat – nem az. Korán van még, de rengeteg a turista. A parkolóban letesszük az autót, beöltözünk meleg ruhába és elvegyülünk mi is a turista áradatban. A vízesés jobb oldalán a meredek hegyoldalba lépcsőt építettek. Ezen fel lehet menni a zuhatag tetejéhez, ahonnét pazar kilátás nyílik a víztömegre, az óceánra és a vulkán tetőre is. Kattognak a turista fényképezők mindenütt. Föntről klassz szivárvány látható a vízfüggöny tetejétől a földig leér. 

A Skógafoss. Lenyűgöző ez a víztömeg, a magasság, a fenségesség.

A vízesés jobb oldalán a hegyoldalban megy föl egy lépcsősor egészen a vízesés tetejéhez, ahol egy emelvényen szinte a folyó fölé lehet kimenni. 

A vízesés fentről. A szivárvány elmaradhatatlan.

Egy darabig elidőztünk a vízesésnél, csodáltuk a természet erejét, a körülvevő tájat. Minden pillanatot kiélveztünk, akárcsak a többi ember, aki itt volt. Viszont engem érdekelt a folyó is, amely a vízesést táplálja, vajon hogy nézhet ki, milyen széles? Elindultunk hát a folyó mentén a jól kiépített túrista ösvényen. Nem kellett csalódnom, ismételten csodák vártak ránk. Mély kanyont vájt magának a víz, hangosan és kristály tisztán hömpölygött a sziklák között. 

Az igazi csoda persze fönt található. A Skógár folyó vízesés fölötti szakasza káprázatos. A turista út a kanyon szélén megy, egyre feljebb. Egy idő múlva előtűnik a Eyjafjalla vulkán havas csúcsa. Itt a vulkánt ne úgy képzeljük, mint pl. az Etna. Nincs olyan magas, de a területe óriási, mint egy hatalmas fennsík. És ezt borítja a gleccserré összeállt hó (jökull). A folyó kanyon sok helyen eléri a 100 m mélységet. A sziklafalak néhol fekete színűek jelezvén, hogy tűzhányó oldalában vagyunk. Kisebb-nagyobb vízesések vannak még a folyón felfelé. Az ember csak tátja a száját a sok csoda láttán. Itt jegyzem meg, hogy ez az ösvény vezet el a Landmannalaugart átszelő Laugavegur túristaút D-i végéhez. 

A vízesést tápláló Skógár folyó

Egy jó órát bandukoltunk a folyó mentén, újabb és újabb csodákat fedezve fel. Ilyenkor mindig az van bennem, hogy csak még a következő kanyarig menjünk, hogy láthassam mi van azután. Persze ezt egy idő után fel kell adni, mert az idő véges, tovább kell indulni. Később, miután már hazajöttünk és ezt a bejegyzést írom, néztem utána, hogy ez a túristaút hová is vezet. Kár, hogy ott nem tudtam ezt. Biztosan aznapra egy kirándulást tettem volna a Finnvörduháls-hoz.

Az ösvény, amelyen elindultunk a Fimmvörduhálshoz vezet. Mi csak kb. 1 km-t tettünk meg rajta. Idő hiányában nem mentünk tovább. Legközelebb biztosan végigjárom.

Magassági térkép az ösvényről.

Búcsú fotó a Skogafossról.

A Laugavegur Izland egyik legnépszerűbb túraútvonala. 57 km hosszú, a sziget belsejéből, a száraz Izlandi-fennsíkról, Landmannalaugar táborhelytől indul dél felé, a tenderpart felé, de attól mintegy 25 km-re, Þórsmörknél, egy szintén egy néhány barakkos táborhelynél megáll. Persze lehet folytatni a tenger felé az úgynevezett Fimmvörðuháls (Öt kőhalom ösvény) úton, ami a másik legnépszerűbb izlandi túraútvonal. A 22 km hosszú folytatás azonban egy ezer méteres szintkülönbséggel indít, és egy magashegyi jellegű hágón visz át két működő gleccser vulkán, a Myrdarsjökull és a hírhedt, 2010-ben fél Európát füstbe borító Eyjafjallajökull között, a néhány éves, megkövült, havas-jeges lávamezőkön keresztül, át egészen a tengerparti Skógar faluig. A kettő kombinálva 4-6 nap a leírások szerint. Egy szép leírás itt található:

 https://szepkilatas.blog.hu/2016/09/16/laugavegur_a_vilag_egyik_legszebb_turautvonala#

Megálltunk gyönyörködni a tájban, Ilcsi rögtönzött meditációt rendezett. Vissza ugyanazon az útvonalon megyünk, végig a folyó mentén, majd le a lépcsőkön. Jó lett volna itt megebédelnünk, de sajnos a kenyér elfogyott, Skógar faluban meg történetesen egy bolt sincs. Egy turista hivatalban tájékoztattak, hogy a legközelebbi bolt Víkben lesz. Biztató. Próbáltunk még egy kicsit körülnézni Skógar településen, egy kávézót kerestünk, de igazából nem volt semmi ilyesmi. Pár ház, talán egy motel és ennyi. Csak a szokásos. Nem tudnám Kínához hasonlítani a népesség viszonyokat. Nagy gázzal kikanyarodtam az 1-es útra és tövig nyomtam a pedált Vík irányába.

Olyan döntést hozunk, hogy Víkben bevásárolunk, és legfeljebb visszamegyünk a látványosságokhoz, amelyeket kihagyunk. Enni márpedig kell! Ismét autóba ülünk és a megszokott 70 km/h sebességgel Haladunk Vík felé. Egy ponton balra látok táblát, mely kajakozást hírdet, a Sólheimajökull gleccser lagúnájában. Ezt kihagyjuk, majd visszajövünk ide még ma ebéd után (a szívem szakad meg). Haladunk tovább az 1-es főúton Vík felé. Délután két óra felé érkezünk meg a városba. Izlandi mércével mérve ez tényleg egy nagyváros. Beesünk a vásárközpontba, ahol jól bevásárolunk, főleg kenyérből, amiből aztán még haza is hozunk. A városba beérkezvén láttam az út mentén egy táblát, rajta felirat: „Black sand beach” azaz Fekete homokos part. Gondoltam, hogy ez éppen megfelelő hely lesz ebédünk elfogyasztására. Követem az útirány jelzőket, pár perc alatt kint vagyunk az óceán parton.

Mit is mondhatnék! Megint egy csoda. Fekete homok borít mindent. Az óceán tajtékos hullámokkal ostromolja a parti fövenyt. Úgy 200 – 300 méter széles homokos rész után meredek sziklafalak törnek felfelé. A vízben, a parthoz közel pedig a híres három sziklatorony feketéllik. Ezeknek a tornyoknak a létrejöttéről legalább öt különféle monda verziót olvastam. Egy a közös: mindben szerepel egynéhány troll. Olyan a kép, mintha mindent fekete-fehér színszűrőn keresztül néznénk. A szél tombol, bár ez Izlandon – mint tudjuk – „alapfelszereltség”. Lovas csapat közeleg a távolból, népszerű tevékenység a lovaglás a tengerparton. Élvezzük bámulni a hullámverést, hátha jön majd egy még nagyobb, mely még hosszabban csap ki a partra.

Bár vannak padok és asztalok a parti dűnéken, gyorsan visszaülünk a kocsiba, elfogyasztani az ebédünket. Mindketten már nagyon éhesek vagyunk. Megint a sült kacsamell (amit nem bánok, mert igen szeretem). A látkép csodálatos, viszont csípős szél fúj az óceán felől, de nem érezzük bent a kocsiban. Ebéd után vissza kell mennünk még pár helyre, tehát „nyergelj, fordulj”.

Irány Reynisfjara Beach. Ehhez meg kell kerülnünk a Vík melletti hegyet és máris ott vagyunk. Nem is tart 10 percnél tovább az autókázás. A kocsik számából tudjuk, hogy jó helyen járunk. A parkolásért itt sem kell fizetni. Figyelmeztető táblák mondják el a különleges balesetek történetét, hogy az óceán hullámai hogyan ragadtak el embereket a partról. Szóval jó lesz vigyázni! A képek önmagukért beszélnek. A bazaltsípokkal övezett barlang, mint egy óriási katedrális kapuja néz az óceán felé. Megcsodáljuk, de kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi van egy kissé arrébb. Ahogy gondoltam. Még több és izgalmasabb látnivaló. A bazalt olyan formációi, amit ember már elképzelni sem tudna, nem hogy alkotni. És a tengerben a három torony, mostmár közelről, bár innen csak kettő látszik.

Élvezzük a látványt, a tengert, a hullámokat, a szelet, a felhőket, az érzést, hogy itt lehetünk a vad természetben. Távolabb látszik a Dyrhólaey part és világítótorony. Ide sajnos már nem jutunk el. Ilcsi álmos, aludni szeretne valahol. Visszamegyünk Vík-be, még egy rövid megálló a plázában. Majd folytatjuk utunkat Kelet felé az 1-esen. 

Homokos part. Nem az a megszokott fehér homok pálmafákkal. Távolban a Dírhóaley part.

Tovább az 1-es úton. Hamarosan elérjük az Eldhraun mohás lávafolyás mezőt. Legalább fél órán keresztül csak ez látszik az útról. Kicsit már unalmas. 

A célunk most a Fjadrárgljúfur kanyon. Fjadrá=folyó neve, gljúfur=kanyon. Csak napokkal ezelőtt szereztem tudomást erről a mesés kanyonról. Én csak Justin Bieber kanyonnak hívom, hát ezért: https://www.youtube.com/watch?v=PfGaX8G0f2E A videó egy részét itt forgatták. Justin Biebernek készült itt egy klipje (I’ll show you – a klip jó, a zene …) Utána több millió rajongó özönlötte el a területet, amelyet a természet védelmében a kormány egy időre lezárt. Nekünk szerencsénk volt vele, nyitva volt. Az 1-es főútról pár km-t kell megtenni földúton a parkolóig (ez sem fizetős). Este 6 óra felé értünk oda, kicsit szemelkélt az eső, úgy döntöttünk, hogy alszunk egyet, a séta előtt. Egy órácskát alhattunk, mivel esett még mindig az eső, ezért felöltöttük az esőkabátokat és nadrágokat. Elég furán néztünk ki. A kanyon felső szélén vezet a kiépített túristaút. A folyóhoz lemenni nem szabad, az ösvényről lelépni tilos. Kilátó pontok vannak több helyen is, ahonnét be lehet látni a kanyonba. Jelzőket nem írok. Szép és kész. Egyedi. Az út végén kiépítettek egy erkélyt, ami a kanyon fölé nyúlik be. Innen szinte végigtekinthetünk a kb 1 km-es szakaszon. Megfordulunk, visszamegyünk az autóhoz. Nincsenek szavak.

A földúton visszahajtok az 1-esre. A kereszteződés előtt van egy kemping féleség szép faházikókkal, itt érdeklődünk szállás felől. A fiatal és segítőkész recepciós elirányít minket a következő városig, amely csak 6 km ide, ott van kemping, olcsó és jó. Megköszönöm tanácsát és elautózunk Kirkjubaejarklaustur felé. A Tjaldsvæði kempingben szálltunk meg Skaftárheppur-ban. Itt 1700 ISK/fő a szállásdíj. Keresek egy helyet (van bőven, nincs teltház) leparkolunk, vacsi, toalett, fogmosás, fekvés. Nap nem megy le, beszélgetünk egy kicsit a hálózsákokba bújva, aztán észrevétlenül elalszunk. 

Következő nap