66.TID 10.nap 2023-7-10 Wien-Hainburg 40 km

Korán kivetett magából az "ágy" (értsd: hálózsák). Kellemes éjszaka után vagyunk. A mai nap pihenő. Rá is fér a csapatra, már 8 napja vagyunk a vízen. Ez egy TID-es hagyomány, hogy az ország fővárosát elérve egy pihenőnap jár a túrázóknak. Ennek kultúrális oka van, az aktuális ország rendezői ezen a napon általában egy fővárosnéző túrát rendeznek. Az én küldetésem azonban a mai nappal véget ér. Ezt a napot is evezéssel fogom tölteni, az osztrák Duna utolsó szakaszát fogom ma megtenni. Persze jó lenne megnézni Bécs városát, meg valószínű, hogy a szervezők tartogatnak meglepetést is. Azonban már szeretnék haza menni. Elég volt - egyenlőre.

Számomra a mai nap is ugyanaz lesz, mint az eddigiek. Összepakolás, reggeli, vízreszállás, evezés. Csak a vége lesz más. Kezdem is a sátorbontást, bepakolást a hajóba. Mikor elkészülök, eszem jónéhány falatot a hajóban fellelhető tartalékokból. Elbúcsúzom Marcitól és még néhány túratárstól, akik már felkeltek. Az osztrák szervezők még nem bújtak ki a lakókocsijukból, tőlük nem tudok búcsúzni. Pedig jó lett volna értesíteni őket, hogy ne keressenek - ha egyáltalán hiányzom nekik. Az út a partig meglehetősen hosszú, persze ez problémát nem okoz, a kiskocsi jó szolgálatot tesz. Vízrerakom a hajót, beülök, elrendezkedem. Utolsó nap. Hajrá!

Az idő szép, ma is zavartalan napsütés lesz. Két km a vízierőmű, a folyó áll és tükör síma. Jó kedvem van. Hamarosan elérem a halálfejes (Lebensgefahr) táblát, rámpa sehol. Na, ilyenkor bizonytalanodik el az ember. Volt már pár ilyen helyzet, hogy a rámpa a tábla után van, talán most is így lesz. Nem kellett sokáig aggódnom. 200 m múlva feltűnik a rámpa. Kikötés, kiskocsira rakás, hajó vontatás. Most nem mellékágba kell mennem, hanem a kerékpárúton egyszerűen áthúzni a kajakot az erőmű másik oldalára. Túloldali rámpán le, kiskocsi felkötés a hajóra, vízreszállás, evezés. Több erőmű már nem lesz, amit persze nem bánok.

Hihetetlen! A folyó száguld. Legalább 8 km/h a sebessége. Ha ehhez hozzáadom az én 7 km/h-mat, akkor itt nagyon gyorsan fogok végezni. Még előttem van 37 km, számításom szerint 3 óra, pihenő nélkül. Szerintem délben már ott leszek. Ezt szeretem, amikor gyorsan letudhatom az aznapi távot. Főleg akkor, amikor dögunalom lesz a táj. Alföldi szakasz következik, ami azt jelenti, hogy elenyésző látnivaló lesz. Így is lett. Kilométereken keresztül semmi. Balpart fák - Folyó - Jobbpart fák. Ez van. Persze a száguldást élvezem. Feltűnnek a kanyarok környékén az ún. sarkantyúk. Ezek a partra merőlegesen benyúló szikla zátonyok, amelyek lelassítják a folyást, kényszerítve a vizet, hogy a meder közepén folyjon, ahol az természetesen felgyorsul, megakadályozva a kavicszátony képződést. Ezekre a sarkantyúkra kellett ügyelnem, hogy ne közelítsem meg nagyon, mert esetleg fenn is akadhatok rajta.

Valahol a bal parton látok egy kikötésre alkalmas kavicsos szakaszt. Amúgy is pihennem kellene. Megcélozom a partot. A kavics stimmelt, de ezek minimum öklömnyi nagyságúak. Nem a legjobb, de ezen is ki lehet kötni. Kicsit kijjebb húztam a kajakot, azután befaltam egy műzli szeletet, ittam egy kevés vizet. Nézelődök még egy kicsit, azután - mivel jobb dolgom nem akadt - visszaülök és evezek tovább. Gyanútlanul, ezt hozzá kell tennem. Eddig nem találkoztam nagyhajóval, gondoltom ezután sem lesz. Éppen a folyó közepén evickélek, amikor mögöttem motor zajt hallok. Visszanézek, de mire csak egy picit fordítom a fejem, egy éktelen nagy fekete katamarán tornyosul mellettem. Olyan gyorsan megy, mint egy szárnyashajó. Hihetetlen! És itt van alig 10 méterre tőlem. Egy pillanat és már el is húz. Akkora farhullámja van, hogy ilyen nagyot talán még nem is láttam. Ez ha oldalba kap, akkor nincs menekvés, biztosan kiborít. Minél távolabb innen! Kormányt tövig nyomom az ellenkező irányba, hajó komótosan kanyarodik. De a hullám ekkor már utolér. Megemeli a hajó farát, tolni kezdi, de a hullám gyorsabb, mint a hajó. Átcsap a hátsó részen, rajtam is, majd a hajó orra is víz alá kerül. Hidegzuhany! A francba, tiszta víz lett mindenem. A hajót sikerül egyensúlyba tartanom, jönnek a következő hullámok, de ezekben már nincs akkora erő, mint az elsőben. A katamarán már messze jár. Azon gondolkodom, hogy a kormányosa vajon látott-e engem egyáltalán, vagy a véletlennek köszönhetem, hogy nem ment át rajtam? Ismét ki kell kötnöm valahol átöltözni. Így vizesen nem maradhatok. Találok a jobb oldalon egy homokos partot, itt megejtem a ruha cserét.

Ez az egyetlen izgalom ami ért aznap. Délben érem el Hainburg városát. Jobb parton kötök ki a csónakkikötőben. Hát itt a vége! 10 nap, 350 km, egy rakás élmény, egy rakás új ismerős. És egy pipa a TID naptárban, Ausztria game over.

Felvonszolom a kajakot a meredek rámpán, a közeli parkolón keresztül haladok. Alkalmas helyet keresek a hajónak, addig amíg feleségem ide nem ér és fel nem vesz. Egy park helyezkedik el a parkoló után, ennek szélén helyezem el a cuccaimat. Nem sok ember bóklászik erre. Habár most éppen dél van, a parkoló mellett egy jópofa étterem, itt azért most vannak. Át kell öltöznöm, ebben az evezős szerelésben nem ülhetek be az étterembe. Persze előtte le kell fürdenem. Tusolóra itt nem számíthatok tehát marad a Duna. Be is mászom a vízbe. Kellemetlenül hideg, de nem strandolni jöttem. A sétányon bóklászó emberek kétkedő arkifejezéssel néznek rám. Közöm nincs hozzá. Ezt szeretem a vízitúrázásban, olyanokat lehet csinálni, ami mások számára szokatlan, esetleg polgárpukkasztó, vagy éppen csodálatra méltó. Az a lényeg, hogy ilyenkor az ember levetkőzheti a társadalmi szokásokat, az etikettet, a mindennapi képmutatást. Mert nem is abban a környezetben vagy, hanem egy roppant naturális, minden kényelmet és biztonságot mellőző, már-már állatias körülmények között kell boldogulnod, nemegyszer túlélned. Hát ezért nem törődsz azzal, hogy mit szólnak azok, akik ezt soha nem élik át.

Fürdés után átöltözés, ami megintcsak egy kihívás, mert sehol nincs egy rejtett zug, ahol ne látna senki. Nem messze találok egy elhagyatott házat, annak háta mögött sikerül megszabadulnom a vizes nadrágtól, megtörölköznöm és száraz cuccot húznom. Újra kultúrált, a társadalmi sztenderdnek megfelelő embernek nézek ki. Irány az étterem. Innom kell valamit. Vajon mit igyak? (Ugye, már tudjátok, hogy ez csak költői kérdés volt!) Német nyelvterületen, nagy melegben, 40 km evezés után, vajon milyen italra vágyik az emberfia? - Haben Sie bitte "draught beer"? - Natürlich - sagt der/die/das Keller. - Bitte schön ein Grosse - sage ich. - Egy nagy csapoltat hozz ide légyszi - szól oda a pincér a társának. - Akkor én minek fárasztom magam? - tolom fel a sapkám napellenzőjét a homlokomon. Innentől kezdve megindult a párbeszéd köztünk. Nem részletezem.

Sör elfogyott, du. 1 óra van. Feleségem 3-ra jön értem - papírforma szerint. Van egy kis időm még, amit hasznosan kellene eltölteni. Egy lehetőség adódik, a városnézés. Elindulok a 30 fokos kánikulában. Sehol egy teremtett járókelő. Nem csodálkozom rajta. A város egyre jobban tetszik. A hegytetőn áll egy vár. Ehhez nincs most erőm. Majd megnézem a neten. Össze-vissza bolyongok az utcákon, arcomat égeti a nap. Találok egy hatalmas teret, körben mindenféle outlet övezi. Okay, a Lidlbe be kell mennem, már nem bírom tovább ezt a hőséget. Veszek pár nasinak valót és ásványvizet. Visszakeveredek a partra, a további időt a parkban töltöm egy padon.

Ilona megérkezik, eszünk egyet az előbbi étteremben, ahol 50 Eurót fizetek. Itt annak a gyanúja merül fel bennem, hogy átvágtak. Persze, hiszen magyarok a pincérek. Vagy ez is csak egy sztereotípia? Kit érdekel? A lényeg az, hogy itt vagyok, megvagyok, szép az élet.

Duplán kattints a képekre a teljes képernyős nézethez.