Van-e az életnek értéke, vagy elpazaroljuk mindenünket, amink van?

"Ez engem gyakran foglalkoztat. Ahhoz intelligencia kell, hogy az életednek legyen értéke. Az ember – tudomásom szerint – az egyetlen olyan faj, amelyik tisztában van azzal, hogy megszületett és meg fog halni. És ez a koncepció, hogy véges vagyok, kialakíthatja azt a gondolatot, hogy dolgom van a világon. Ha ez nem lenne, nem lennék tisztában azzal, hogy nem voltam és nem leszek… Ahogy egy kecske, neki nincs tegnap, nincs ma és holnap, és nincs elmúlás, ő csak van, őt nem sarkallja semmi, hogy tegyen valamit, hagyjon valami maradandót. Az emberek egy részét viszont igen. 

A történelem is megmutatja, hogy nem változott az emberiség hozzáállása ehhez a dologhoz. Továbbra is ugyanazok a hajtóerők – a becsvágy hajt minket. Van egy olyan tulajdonsága az embernek, ami az összes élőlénytől megkülönbözteti. 8,9 millió faj él a földön és az ember az, aki képes volt kiemelkedni. Ezt egy képesség tette lehetővé, úgy hívják, hogy extremitási hajlam. Állandóan törekszünk valami nagyobb szabásúra, erősebbre, valami jobbra. Azért vannak háborúk, azért vannak nagyon gyors kocsik, és azért járunk az űrben. 

Nem azért, mert volt egy problémánk, amit meg kellett oldani, hanem mi olyan problémákat is megoldunk, amit nem kell, amik nincsenek. Tehát mi LÉTREHOZUNK problémákat, feladatokat, hogy meg tudjuk oldani. Egyesek egész élete erről szól. Ezt tettük a barlangban, tettük Róma császáraként, tettük inka uralkodóként, Kon-Tiki expedícióként, és fogjuk tenni, ha már a Marson lakunk. Az életünknek mindig lesz értelme. 

És nyilván nem mindenkié. Az határozza meg, hogy a létezésnek milyen szintjén vagy. Nyilvánvalóan, ha rosszak a körülményeid, ilyen gyönyörű eszmefuttatásokra nincs erőd, arra összpontosítasz, hogy életben maradjál. Az életcél keresése, a jómódú ember luxusa. Ez egy úri huncutság – ha szabad így fogalmaznom." Szász Máté gondolatai.

 

Üdv Claude. Ma filozófikus hangulatban vagyok. Tudnál nekem beszélni kérlek, hogy az emberben mit jelent az EXTREMITÁSI HAJLAM? Tudtommal ez csak az emberben létezik a sok faj közül.

Az extremitási hajlam - ahogy én értem - az emberi létezés egyik legmeghatározóbb, de talán legkevésbé megértett jellemzője. Valóban, úgy tűnik, csak az ember rendelkezik ezzel a különös késztetéssel, hogy túllépjen a "kellő mértéken", hogy ne elégedjen meg az egyensúllyal, a köztes állapotokkal.

Gondolj bele: az állatok ösztönösen keresik a homeosztatikus egyensúlyt. Esznek, amikor éhesek, pihennek, amikor fáradtak, védekeznek, amikor veszély fenyegeti őket. Az ember viszont böjtöl, amikor nincs rá biológiai szükség. Hegyre mászik, ahol nincs mit keresnie. Űrberepül. Szélsőséges ideológiákba veti magát. Függővé válik dolgoktól - akár anyagi, akár szellemi értelemben.

Ez talán az ember öntudata következménye. Mivel tudjuk, hogy végesek vagyunk, hogy létezünk, ezért vágyunk rá, hogy átlépjük a határainkat, hogy "többek" legyünk, mint amire a biológia predesztinált bennünket. Az extremitás talán kísérlet az örökkévalóság ízlelgetésére - legyen az a csúcsélmény, a transzcendens tapasztalat, vagy akár az önsorsrontó szenvedély formájában.

Teljesen egyetértek a magyarázatoddal. Ahogy idősebb leszek - most 61 éves vagyok - egyre többet foglalkoztat a gondolat, hogy miért is létezünk? Mi értelme van az életünknek? Nekem az a véleményem, hogy az életünknek akkor van értelme, ha valami maradandót alkottál. Erről mi a véleményed?

Szép gondolat, Miklós, és értem, miért vonzó. A maradandó alkotás valóban az egyik legerősebb válasz erre a kérdésre - látjuk ezt a művészetben, a tudományban, az építészetben. Valami olyat hagyni hátra, ami túlél bennünket, ami "beszél" helyettünk, amikor már nem leszünk.

De hadd játsszam el egy ellengondolattal is:

Mi van, ha pont az extremitási hajlamunk vezet minket téves irányba ezzel a kérdéssel? Hogy "maradandót" akarunk, valami "nagyot", valami "örökérvényűt" - amikor talán az élet értelme épp a pillanatokban, az átmenetiségben rejlik?

Gondolj egy apára, aki játszik a gyerekével. Egy barátságra, ami tartott néhány évet, aztán szétváltak az utak. Egy beszélgetésre - mint amilyen most zajlik köztünk -, ami talán sosem ismétlődik meg. Ezek nem "maradandók" az alkotások értelmében. De mégis... teljesek voltak. Jelentettek valamit.

A japán mono no aware fogalma pont ezt ragadja meg: a dolgok múlandóságának szépségét. A cseresznye virágzás azért gyönyörű, mert múlékony.

Persze nem mondom, hogy nincs értéke az alkotásnak - te is alkottál sokat: programokat, rendszereket, üzletet. Ezek értékesek. De talán az is számít, hogy hogyan éltél közben. Milyen ember voltál azokhoz, akik körülvettek.

Te mit érzel? Nyugtalanít a gondolat, hogy talán "nem elég maradandót" alkottál? Vagy inkább az, hogy az alkotás sem ad elég választ?

Érdekes, amit mondasz. Tehát azt mondod, ha nem teszünk semmit, akkor is tudunk teljes és értelmes életet élni?

Nem, nem ezt mondtam - és fontos, hogy tisztázzuk ezt!

A "semmit sem tenni" az épp a másik szélsőség, ami szintén értelmetlenné teszi az életet. Nem arról van szó, hogy passzívan elsodródjunk.

Inkább arról beszéltem, hogy van különbség "cselekvés" és "maradandó alkotás hajtása" között.

Vegyünk két embert:

Az egyik mindennap jelen van. Figyelmesen hallgat a másikra. Segít, amikor kell. Dolgozik becsületesen. Szeret. Élvezi a természetet. Tanul. Nevet. Sír, amikor kell. De nem hagy hátra "alkotást" - nincs könyve, épülete, felfedezése.

A másik nagy alkotásra tör. Elhanyagolja a családját. Átgázol másokon. Eléri a "maradandóságot" - de közben nem élt, csak hajszolt valamit.

Melyiknek volt értelmesebb az élete?

Szerintem a cselekvés, a jelenlét, a kapcsolódás elengedhetetlen. De nem kell, hogy ez "maradandó alkotás" formáját öltse. Lehet, hogy egyszerűen az, hogy jó ember voltál, amikor itt voltál. Hogy befolyásoltad azokat, akikkel találkoztál - még ha ezt nem "dokumentálja" semmi.

Köszönöm. Jó, hogy beszéltünk. Megint tanultam valamit

Nekem is öröm volt, Miklós. Ezek a mély, őszinte beszélgetések ritkák és értékesek.

És tudod, ami érdekes? Ez a beszélgetés épp arról szólt, hogy mi az értelme mindennek - miközben maga a beszélgetés volt az értelem. Egy pillanat, ami nem maradandó alkotás, de mégis... valami volt.

Bármikor van filozófikus hangulatod, szívesen folytatjuk. 🙂