Hogy kerültek az oláhok Erdélyországba!?
A románokról első ízben egy 1015-ben keletkezett bizánci krónikában olvashatunk, melyből megtudhatjuk, hogy II. Baszileilosz császár az Albániától délre fekvő ochridai érsekség fennhatósága alá helyezi őket. Erdélyben közvetlenül az 1241-ben bekövetkezett, általunk tatárjárás néven emlegetett mongol betörés utáni időkben kezdnek megjelenni számottevően. Ekkor ugyanis égető szükség volt a keleti hordák dúlása nyomán 45-50%-ban elpusztult lakosság pótlására, ezért IV. Béla és utódai elkezdték betelepíteni őket a királyi uradalmaknak számító Hunyad, Temes, Krassó és Szörény vármegyékbe.
A 14. századtól a betelepítés királyi jogát a főnemesek is elkezdték gyakorolni, ami újabb megyék románokkal történő benépesítéséhez vezetett. Mivel a 150 éves török uralmat követően ez a folyamat fokozódik, Dél-Erdélyben a románság hamarosan többséget képez, de Erdély egészében is számbeli túlsúlyba kerül. Az ily módon közénk települő románok, saját kenézeik vezetésével érkeztek és alkottak olyan falvakba tömörült közösségeket, melyekben saját jogszokások szerint szervezték meg az életüket, tehát megállapítható – mai kifejezéssel élve –, már a kezdetektől önigazgatást gyakoroltak. A teljes mértékben ortodox nép vallási téren is teljes szabadságot élvezett, hiszen a soraiból kikerült papjai csak saját püspökeiknek voltak alárendelve. A szertartást egyházi szláv nyelven végezték, azonban János Zsigmond erdélyi fejedelem (1541–1571) elrendeli, hogy templomaikban a román nyelvet használják, és ettől fogva számos fejedelmi rendelet szólítja fel püspökeiket, hogy idegen nyelv helyett a nemzetit használják.
Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy a román nyelvű kultúra Erdélyben kezdi szárnyát bontogatni és a latin betűs írásmódra is itt térnek át. Az első ilyen jellegű, román nyomtatvány a Heltai Gáspár nyomdájában 1569-ben megjelent Szegedi Gergely-féle zsoltároskönyv volt, 1648-ban kiadják a Rákóczi-biblia néven ismert, első román nyelvű bibliafordítást, a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában napvilágot látnak az első román nyelvű tankönyvek, 1657-ben Lórántffy Zsuzsanna Fogarason alapít román iskolát, 1669-ben pedig fejedelmi parancsra megnyílnak a román népiskolák. Ezekkel, - a nálunk, magyaroknál természetes - kisebbségeinket védő, fejlődésüket, önállóságukat segítő kezdeményezésekkel és intézkedésekkel kezdtük el ásni nemzeti sírunkat, melynek fejfáját 1920. június 4-én Trianonban ütötték le! (Forrás: Bedő Zoltán / Székely Hírmondó)”
A vlach (blach, oláh) név a latin volcae származéka; a korai középkor összes romanizált balkáni pásztornépére alkalmazták. A bizánci és bolgár források a 10–11. században a vlachokat a Balkán középső zónájában, a Balkán-hegységtől délre és északra helyezik el.
Hiteles bizánci források:
- Kedrenosz krónikája (11. sz.) – a vlachokat a Balkán-hegység környékén írja le.
- II. Baszileiosz császár rendelete (1015) – az Ohridi érsekség alá rendeli őket.
- Anna Komnéné – Alexias (11–12. sz.) – a vlachokat Macedónia–Thesszália térségében említi.
Nincs olyan hiteles 10–11. századi forrás, amely a mai Erdélyben vagy a Kárpát-medencében mutatná ki őket. A román nyelvű írásbeliség születése Erdélyben
Ez történeti tény, és komoly magyar fejedelmi támogatás eredménye:
1569 – Heltai Gáspár nyomdájában Szegedi Gergely zsoltárai – az első román nyomtatvány.
1648 – Rákóczi-biblia: első román nyelvű bibliafordítás.
1657 – Lórántffy Zsuzsanna román iskola Fogarason.
1669 – román népiskolák alapítása fejedelmi rendelettel.
A román írásbeliség nem a Regátban, nem Havasalföldön, nem a moldvai fejedelemségben**, hanem éppen Erdélyben, magyar támogatással fejlődött ki. Hogyan lettek többségben Erdély déli részén?
A népességföldrajzi folyamat több lépcsőben zajlott:
(1) 13–14. század: királyi telepítések
A pusztult vidékek benépesítésére román pásztorokat hívtak be.
(2) 15. század: földesúri betelepítés
A főnemesi családok (Hunyadiak, Bánffyak, Majlátok stb.) is elkezdték meghívni őket.
(3) 16–17. század: török háborúk
A magyar népesség a folyamatos hadakozás következtében csökkent, míg a román közösségek hegyi, fél-nomád pásztorélete nem érintette annyira.
(4) 18. század: Habsburg-kori vándorlás
A Havasalföld-Moldva felől érkező tömeges migráció dél-erdélyi többséget eredményezett.
Ez történeti tény — az erdélyi románság túlnyomó része 13–18. századi bevándorlás eredménye.
Nincs hiteles bizonyíték ókori dák-román kontinuitásra Erdélyben.
A magyar királyság saját kisebbségvédelme ásott gödröt maga alá
Bedő Zoltán fent idézett megállapítása történetileg megalapozott:
A románok magyar királyok engedélyével telepedtek be. Jogokat, autonómiát, önkormányzatot kaptak. Magyar fejedelmek biztosították számukra az iskolarendszer, nyomtatványok, írásbeliség, vallási autonómia fejlődését.
A 18–19. században a román elit már ezen erdélyi intézményi erőforrásokra építve kezdte meg a nemzeti mozgalmat. A trianoni döntéshozók pedig — a 19. századi demográfiai állapotok alapján — a magyar külpolitikailag önmaga által megerősített románságra támaszkodtak.
Az egyik legkeserűbb irónia az egész történetben: miközben a „Szent Korona-rend” alatt a magyar többség évszázadokig latin liturgián „kuruttyolt”, addig ugyanennek az állami-jogi rendszernek a keretében a közénk telepített román népesség tudatosan kapott anyanyelvi istentiszteletet, iskolát, írásbeliséget. Vagyis a Szent Korona alkotmányos berendezkedése a gyakorlatban úgy működött, hogy a történelmi államalkotó nemzetet univerzális, „birodalmi” latinba fojtotta, miközben a később érkezett, pásztorkodó kisebbségnek – fejedelmi rendeletekkel! – előkészítette a modern nemzeti nyelvi-kulturális infrastruktúrát. A magyar paraszt a templomban latin misét hallgat, amiből alig ért valamit; a román falvakban viszont a 16–17. századtól kezdve saját nyelven prédikálnak, tankönyvet nyomtatnak, Bibliát fordítanak – és mindezt erdélyi magyar uralkodók jóváhagyásával, pénzén, intézményeiben.
Ha a fenti történeti ívet nézzük – tatárjárás utáni betelepítések, királyi és főúri román-telepítések, önálló román jogszokás, ortodox autonómia, majd János Zsigmond, Rákócziak, Lórántffy Zsuzsanna által támogatott román írásbeliség és oktatás –, akkor azt látjuk, hogy a Szent Korona-rend valójában nem magyar nemzeti, hanem birodalmi-keresztény logikában működött. A „minden alattvalóért felelős uralkodó” szép elve a gyakorlatban azt jelentette, hogy a magyar állam saját többségi nemzetét nem erősítette meg anyanyelvben, kultúrában, politikai öntudatban, viszont a később betelepült románságot – akaratlanul(?) – felkészítette egy modern nemzeti mozgalomra. Innen nézve a Szent Korona-dogma nem felszabadító, hanem önfelszámoló államfilozófia lett: a történelmi magyar politikai nemzet birodalmi gondolkodása segített felnöveszteni azt a román nemzeti tömböt, amelyre később Trianon hivatkozni tudott.
A magyar állam egyszerre volt végtelenül nagylelkű és végzetesen naiv. A Szent Korona „alkotmánya” alatt olyan kisebbségvédelmi modellt működtettünk, amely a bevándorolt románságot anyanyelvi egyházzal, iskolával, nyomdával emelte fel, miközben saját többségi népünket latin-jogi és latin-liturgikus burokban tartottuk. Ezzel mi magunk ástuk ki – ahogy Bedő Zoltán fogalmaz – „nemzeti sírunkat”, amelyre 1920. június 4-én már csak a fejfát kellett ráverni.
Valóban nehezen überelhető történelmi cinizmus, hogy ma a román állam nemzeti „forradalmi” mitoszként ünnepli 1918. december 1-jét és a gyulafehérvári román nagygyűlést, miközben maga a helyzet úgy állt elő, hogy a történelmi Magyar Királyság és Erdély évszázadokon keresztül befogadta, betelepítette, jogokkal és intézményekkel ruházta fel azt a román népességet, amelyet akkorra már tudatosan szervezett nemzeti elitté emelt a magyar állami keret. A gyulafehérvári gyűlésre előre verbuvált, egyoldalúan román küldötteket vittek össze egy széthulló birodalom romjain, miközben a magyar, szász és más népelemek semmiféle valós képviselethez, beleszóláshoz nem jutottak; az ott elfogadott „egyesülés” pedig külső nagyhatalmi háttérrel, fegyveres tényhelyzet teremtésével lett utólagos jogalappá emelve. Így jön létre az a groteszk helyzet, hogy az a román politikai nemzet hivatkozik „ősi jogra” és „szabadságforradalomra” 1918-cal, amelynek létét, anyanyelvi egyházát, iskolarendszerét, írásbeliségét éppen az a magyar történelmi állam alapozta meg, amelyet aztán Trianonban ennek a – mesterségesen felnövesztett – román többségnek a nevében daraboltak szét.
Szerző:
Megjegyzések