Boszniai kirándulásunk végén a hazafelé vezető utat kicsit átszerveztük, az én kérésemre. A Sutjeska Nemzeti Park felé vettük az irányt. Itt van a szivecske tó, csak én neveztem el így, mivel tökéletes szív formája van. Régi vágyam volt ezt a tavacskát megnézni. Most itt az alkalom - gondoltam, úgyis erre járunk, veszíteni nem vesztünk vele, sőt... Szeptember 19-én indultunk el Neumból a tengerpartról, délután érkeztünk meg Tjentistébe, ahol megszálltunk a Hotel Mladost-ban. Szép helyen van a hotel, de inkább túristaszálló szolgáltatásokat nyújt. Viszont a recepciós és a személyzet kedvesek.
Reggeli után kiköltöztünk a szobából, cuccokat beraktuk a kocsiba, elbúcsúztunk a recepcióstól és elindultunk túránk kiinduló pontjához, ami az M-20 jelű útvonal mentén található Tjentistétől DNY-i irányban. Elég nehezen észrevehető a parkoló, egy aprócska tábla jelzi csak a túristautat.
 |
| A túra útvonala. Teljes táv 23 km. |
Leparkoltuk a kocsit, felmálháztuk magunkat, majd útnak eredtünk. A tűristaút elején sorompó, plusz egy jegyárusító személy, akinél a belépőt meg lehet venni. A szállodában a recepciós azt mondta, hogy a szoba díjában benne van a nemzeti park belépő is, ergó nekünk itt most nem kell fizetni. Gondoltuk mi! A parkőr máshogy tudta a dolgokat. Nem vitatkoztunk vele, jobb a békesség, elővettem egy 50 Euróst, mondtam, hogy lehetőleg Euróban adjon vissza, ami természetesen nem ment neki. Végülis egy legyintéssel útnak eresztett bennünket.
Jó iramban kezdtük a sétát, bár erős emelkedővel kezdődött az ösvény (ami az út végéig meg is maradt nagy sajnálatunkra). A táj már az első lépésektől kezdve pazarul néz ki. Minden irányból magas sziklás hegyek nyúlnak az égnek, néhol szinte függőleges falakkal.
 |
A Maglics hegység páratlan szépségű. Itt felszik a Balkánon, mint egy kicsinyitett Alpok, kiterjedése pár száz négyzetkilométer. Legmagasabb pontja a Maglics csúcs, 2386 m magasságával egyben Bosznia legmagasabb csúcsa is. Az túristaút továbbra is állhatatosan emelkedik, sehol egy kis vízszintes szakasz, hogy az ember megpihenjen. Csakis felfelé. Elég fárasztó ez így.
|
 |
Úgy 4 km után elérjük azt az útelágazást, amely a Maglicsra vezet fel. Egyszer majd ezt is bejárjuk, de most nem ez a cél. Váltakozva halad az út különböző fajtájú erdőkben. Hol jól járható az ösvény, hol pedig vízmosásos, sáros.
|
 |
| Megérkezünk Montenegró határához. A fára van felszögelve egy tábla. Itt a hegyekben nincsenek határőrök. |
 |
| A határ után egy széles völgykatlanon keresztül visz az út. |
 |
| A körpanoráma innen gyönyörű. |
 |
| A háttérben a Maglics |
 |
| Tábla jelzi a tó közelségét. |
 |
| Nagyjából látszik innen is a szív forma. Magasabbra már nem volt erőnk menni. 13 km volt a távolság az indulástól. |
 |
| Néhányan sátraztak a tóparton. Van itt egy ház, abban lakik a gondnok, idős, morcos bácsi. Sört, tejet, sajtot, egyéb dolgokat árult a privát boltocskájában. Meg valami Eurót is emlegetett. Rájöttem, hogy Montenegróban is meg kell fizetni a nemzeti park belépőjét. |
Megettük a szendvicseinket, egy órácskát pihentünk a vastag fűben. Rossz előérzetem támadt. Idefelé 13 km-t jöttünk és már ki vagyunk dögölve, mint a szódás lova. Mi lesz visszafelé? Én még csak bírom, de a feleségemmel mi lesz? Hogyan fogja ő a visszautat megcsinálni? Igaz, hogy mostantól lefelé kell mennünk, de az sem könnyű. Izzadni nem kell, de a térdet, bokát nagyon igénybe veszi. Két óra van, indulnunk kell. Ugyanazon az útvonalon, amelyen jöttünk fogunk visszacaplatni. Ilyenkor az ellenkező nézőpontból láthatjuk a tájat. Így legalább a másik arcát mutatja. Húsz kilométerig nem volt semmi baj. Innentől kezdve már igencsak kellett bátorítanom a feleségemet, hogy bírja még. Olyan, mintha soha sem akarna véget érni az út. Ismerős szakaszok jöttek, melyeket délelőtt jártunk be, tudtuk, hogy hol van a vég. De az még mindig nagyon messze van. Ólomlábakon jár az idő, minden 100 m-t számoltunk, hogy ennyivel kevesebb van hátra. Szenvedés a köbön. Hiába pihentünk meg egyre gyakrabban, a fáradtságot a lábból már nem lehetett kiszedni. Az én ösztökélő, bátorító szókincsem is kifogyóban volt már. Kezdtünk hasonlítani valami Jack London-i novella szereplőihez, akik most térnek vissza az aranymezőkről, végtelen végsőkig elcsigázva.
Az utolsó három kilométer következett. Nem bírtam látni hogyan vonszolja magát a feleségem. Mentő ötletem támadt: magam mellé vettem, bal karját a nyakam mögé tettem, jobb kezemmel a nadrágszíjánál megemeltem kissé, hogy könnyítsem a járását. Mint akit kicseréltek! Légiesen kapkodta a lábait mellettem, rajtam legalább a fél testsúlya nehezedett. Én is eléggé fáradt voltam, ez a plusz teher nem hiányzott, de egy túravezetőnek mindent meg kell tennie a társaiért.
 |
| A tó a magasból. Idáig már nem mentünk fel, az már tényleg sok lett volna. Ez netes kép. |
Megjegyzések